Megjelent a Keresztény Jogakadémia 2022. évi pályázata
A Keresztény Jogakadémia 2022. évi pályázatában - az előző évihez hasonlóan - a jog és jogtudomány, valamint a kereszténység metszéspontjait igyekszünk felderíteni és bemutatni. kutatjuk, hogy a kereszténység, mint az európai kultúra és erkölcsiség évezredes alapja milyen összefüggésben áll azzal a jogrendszerrel, amely a társadalmi élet másik pillére. Hogyan hatnak ezek a rendszerek egymásra, és hogyan lehetne ez a kapcsolat még gyümölcsözőbb?
Olyan pályaműveket várunk, amelyek nemcsak elméleti megközelítéseket tartalmaznak, de a gyakorlat, az oktatás és a jogalkalmazás napi szintű munkájában is iránymutató megoldásokat tartalmaznak.
A legjobb írásokat benyújtók mint előadók részt vehetnek a Keresztény Jogakadémia konferenciáján és az annak anyagából összeállított könyv szerzői között is helyet kapnak.
Az alapítványunk gondozásában megjelent kötetet az író mutatja be:
Örömmel értesítek mindenkit, hogy megjelent új könyvem, az Adventi mesés naptár, amely egy kisfiú életén keresztül, 24 összefüggő fejezetben mutatja be karácsony valódi üzenetet. A 100 oldalas könyvhöz Peregrin atya, a pasaréti ferences templom plébánosa írt ajánlást.
A katolikus.ma oldalon olvasható ajánlóból idézek:
"Badacsonyiné Solt Éva Adventi Mesés Naptárát szeretnénk olvasóink figyelmébe ajánlani. Huszonnégy napra, huszonnégy okos, kedves történetre bontva úgy meséli el Jézus születésének történetét, hogy az maradéktalan örömet szerez mind az óvodás vagy kisiskolás hallgatóközönségnek, mind a meséket felolvasó, előadó idősebb korosztálynak. Gyakorló nagyszülőként kevés olyan könyvvel találkoztam eddig, amelyik ennyire eltalálta volna célközönségének nyelvezetét. Nem okoskodik, nem tudálékoskodik, nem gügyög, nem használ régies terminológiát, de nem is erőlteti a modernséget. Úgy ad át bibliai ismereteket, annyi szeretettel ülteti el a kicsikbe az evangélium tanítását, hogy sikerül nem csak az elméhez, hanem a szívhez is szólnia."
A könyv alapítványi kiadásban jelent meg, a Petrecz Sándor Alapítvány számára juttatott adomány esetén rendelhető. Kereskedelmi forgalomban nem kapható. Átlagos adomány 2000 Ft + 450 Ft a postaköltségre. Kérnénk postai címet, ahová küldhetjük a könyvet utalás után. (Bankszámlaszám: Petrecz Sándor Alapítvány, OTP Bank 11742348-20019189) A mélységből kiáltok hozzád Uram!
A mai napon, amikor a reformáció elindulására emlékezünk, azzal tesszük ezt, hogy közreadjuk Alapítványunk rövid elmélkedéseket tartalmazó elektronikus kiadványát.
Az írás olyan bibliai példákat hoz az olvasó elé, akik nehéz, próbás időkben tapasztalták meg Isten kegyelmét. A jelen helyzetben a számunkra is erőt és reménységet adhat az Úr áldása és szeretete.
Új kötet jelent meg a Keresztény Jogakadémia kiadásában
Az év elején kiírt Jog és jogtudomány a kereszténység nézőpontjából című pályázatunk magas színvonalú pályázatait, valamint további kiváló írásokat tartalmazó kötetünk Betű és Lélek címmel jelent meg.
Beszámoló a Keresztény Jogakadémia első konferenciájáról
A Károli Gáspár Református Egyetem Állam – és Jogtudományi Kara és a Keresztény Jogakadémia közös szervezésében került sor a Betű és Lélek –Jog és jogtudomány a kereszténység nézőpontjából című konferenciára. Az egyetem bölcsészkarának Buda Béla díszterme adott otthont a rendezvénynek, amelynek fókuszában a jog és a kereszténység kapcsolata és a jogászság keresztény értelmezése volt. Dr. Badacsonyi Zoltán a Keresztény Jogakadémia szakmai vezetője köszöntőjében hangsúlyozta a Jogakadémia elsődleges célját, amelyen nem más, mint egybegyűjteni a keresztény jogászokat. A címre utalva reményét fejezte ki, hogy a Szentírásban szembeállított fogalmak, betű vagy Lélek valamiképpen harmóniába tudnak kerülni a keresztyén jogászok életében, akik ugyan a betű emberi, de a Lélek szolgálói.
Dr. habil Homicskó Árpád Olivér nemzetközi és tudományos dékánhelyettes, a Kálvin János Keresztyén Szociális Kutatóműhely vezetője a konferencia társszervezőjeként bevezetőjében utalt a nagy reformátorra, akiben ugyancsak egy keresztyén jogászt tisztelhetünk, noha az utókor inkább a teológust őrizte meg emlékezetében. Rendkívül fontosnak nevezte, hogy a jogrendszer egészében megjelenjenek a keresztyén elvek, válaszok, különösképpen az olyan területeken, mint például a szociális gondoskodás.
Dr. Vejkey Imre, az Országgyűlés Igazságügyi Bizottságának elnöke és a Magyar Parlamenti Imacsoport vezetője felidézte a látható világ sokféle terheltségét és reményét fejezte ki, hogy a konferencia is hozzájárul majd ahhoz, hogy a keresztény válaszok megszülessenek.
Az igazságügyi miniszter köszöntését Dr. Sereg Péter hozta el a konferenciára, aki emellett érdekes előadást tartott az Eperjesi-Miskolci Evangélikus Jogakadémia történetéről és a korabeli jogászéletről.
A konferencián felszólaltak a Keresztény Jogakadémia Jog és jogtudomány a kereszténység nézőpontjából című pályázatán színvonalas pályaművet benyújtók, akik a kereszténység és a jog szerteágazó kapcsolatrendszerének egy-egy szeletét mutatták be. Hallhattunk új keresztény jogintézményekre vonatkozó javaslatokat, a fenyegetett vallásszabadság különböző aspektusairól, a családi élet, a gyermekvédelem keresztény jogi hangsúlyairól és számtalan olyan kérdésről, amelyek ebben az összefüggésben csak felmerülhetnek.
A konferencián felszólalt Dr. habil Birher Nádor tanszékvezető egyetemi docens, Prof. Dr. Bándi Gyula, a Pázmány Péter Katolikus egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, és Dr. Keszthelyi Zsolt, a Magyarországi Református Egyház jogi Osztályának vezetője is. A jogi norma, a vallás és az erkölcs soha aktualitását nem veszítő kérdései, a teremtésvédelem alapjogi vonatozásai, vagy a kálvini
jogszemlélet és a református alkotmány módosításának koncepciója mind olyan témának bizonyultak, amelyek joggal keltették fel a hallgatók figyelmét.
A konferencia zárszavában Dr. Badacsonyi Zoltán kifejezte örömét a személyes találkozásért és köszönetet mondott az egyetem vezetésének a lehetőségért. Az alkalmat a jövendő első zsengéjének nevezte és mindenkit arra hívott fel, hogy folytassák a jog és a keresztyénég párbeszédét, a közös pontok keresését és az ellentétek feloldását.
A Keresztény Jogakadémia konferenciát szervez:
Önkéntesek várunk
Megérkezett a határozat, miszerint alapítványunkat azönkéntesfogadó szervezetek nyilvántartásába bejegyezték.
Nyolc évvel az alapítás után ahhoz a ponthoz érkeztünk, hogy munkánk gyümölcse abban az értelemben is beérett, hogy készen állunk önkéntesek fogadására, hogy minél többen vehessenek részt abban a szolgálatban, amit végzünk. Az Egyházi Alapítványok Konferenciája, a Keresztyén Szakpolitikai Fórum, vagy az idén első alkalommal megrendezett Keresztény Jogakadémia szakmai konferenciája mind olyan események, amelyeken számtalan lehetőség adódik a tapasztalatszerzésre, ismeretségek kötésére, és természetesen a szolgálatra. Megjelenésre váró köteteink, negyedévente megjelenő elektronikus lapunk, a Pirkadat szerkesztőket, korrektorokat vár.
Terveink szerint az év során rendszeresn fogunk szervezni tréningeket, felkészítőket és közösségi alkalmakat önkénteseink számára, amelyek révén nemcsak feladataikra készülhetnek fel, de egy erős közösség tagjaivá is válhatnak.
Az önkéntesek jelentkezését a petreczalapitvany@gmail.com címen várjuk.
Nyelveken szólás-Lélekből szólás
Pünkösd napján valami új indult el. A még mindig alig-alig mozduló tanítványokra kitöltetik a Szentlélek, és már nem egy megbújó kis közösség, ki tudja hol lévő apostolai ők, hanem a teljes nyilvánosság előtt, Jézusról szóló bátor férfiak.
Pünkösd egyik csodája ez: „mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni.” (Apcsel. 2,6) Az összegyűlt nép ezt mondja: „halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten fölséges dolgairól.” (Apcsel. 2,11) A Szentlélek adta új képesség csodálatra késztethet bennünket. Elgondolkodunk azon, hogy is lehetett ez, és hogyan lehetséges? Eszünkbe ötlik Jézus szava is, amely szerint a híveket az a jel fogja kísérni - többek között -, hogy nyelveken szólnak. Hogy van ez ma? Mi miért nem vagyunk erre képesek? Gyenge lenne a hitünk, vagy erőtlen az akarásunk?
Önostorozás helyett azonban inkább arra figyeljünk, hogy mit is jelent ez a képesség és mire adatott. Mert Isten ajándékainak mindig célja van. Ez a cél pedig nem lehet más, mint Isten dicsőítése. Emlékszünk: „halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten fölséges dolgairól”! Ma, amikor a világ egy globális faluvá sűrűsödött még a sok nyelven szólás képessége is feleslegessé válik lassan, elég csupán megállapodni egy közös világnyelvben, amit mindenki megtanulhat. Nem is nyelvi a kérdés, ami előttünk áll, hanem az, hogy tudunk-e úgy szólni a másikhoz, hogy szavaink által az Isten fölséges dolgairól tegyünk tanúbizonyságot úgy, hogy a másik értse, mintha az ő nyelvén mondtuk volna? Tudunk-e mi, meglett férfiak megszólítani fiatalokat, akik őrült módon keresik az igazságot, a misztikust, a rejtélyest, a kizárólagost, hogy felmutatjuk nekik az egyetlen Igazságot? Bele tudjuk-e úgy élni a világba Krisztust, hogy akik látnak minket, kérdezősködjenek felőle? Meg tudjuk-e mutatni a keresőknek a megtaláltságot, a mi megtaláltságunkat?
Tud-e belőlünk szólni a Lélek a lelkekhez? Mert ez a nyelveken szólás valamiképpen a lelkek megszólítása. Amikor a Lélek megszólítja a bennünk lakó lelket. Amikor Isten Szentlelke egy nyelvet beszél a teremtéskor minden emberbe lehelt isteni lélekkel. És amikor a lelkek egymásnak felelgetnek, az a megtérés. Amikor a Lélek és a lelkek harmóniában vannak, egy hullámhosszon rezegnek az valami olyasmi, amit Jézus így mondott: „Én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek.” (János 14,20)
A mai felrázott, megkevert és folyamatosan mozgásban tartott világunkban óriási kincs van a Lélek emberének birtokában. Az a nyelv, amely állandóságot, nyugalmat, biztonságot tud hirdetni az erre szomjazóknak. Mert a világ ma is sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését, akik egy nyelven, a Lélek nyelvén szólítják meg a szíveket és hirdetik nekik Isten szeretetét.
Egy keresztény jogász - Szent Ivó ünnepe
Szent Ivó a bretagne-i Kermartinbanban született 1253. május 19-én. Teológus, ferences pap és nem mellékesen jogász. A történelem számos kiváló jogtudósa helyett őt tekinti védőszentjének a jogász társadalom, de példát mutat a nem vallásos jogászoknak is.
Bár elméleti munkássága alig volt, gyakorlati tevékenységes során azt a keresztényi alázatosságot, segítőkészséget mutatta fel, amely minden keresztényt kell, hogy jellemezzen. Tette mindezt tudással, jogászi készségeinek teljes tárházát felvonultatva, segítséget nyújtva a legkiszolgáltatottabbaknak.
Ha túlnézünk a mai emléknap ünnepélyességén és fennköltségén, akkor megláthatjuk az embert, aki felkészülten és jó szívvel állt oda azok mellé, akiknek az ő segítségére volt szükségük. Példája bizonyítja meggyőződésünket, hogy a jogtudomány művelése, de még a gyakorlat alkalmazása is nemcsak hogy méltó lehet egy keresztényhez, de akár istentiszteletté is válhat az életében.
Odaszánjuk életünket Istennek, mint keresztények és vállaljuk jogászi hivatásunk kihívásait.
A Keresztény Jogakadémia közössége Szent Ivó példájából is meríti meggyőződését, hogy keresztényként lehet és érdemes jogásznak lenni.
„Mert sokan élnek másképpen, akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy ők a Krisztus keresztjének ellenségei” (Filippi 3, 18)
A fenti igéről gondolkodtam, és egészen megragadott az a finom árnyaltság, amellyel Pál apostol bemutatja korának embereit. Azokat, akik csak a földi dolgokkal törődnek, a hasuknak élnek, és akiknek majd kárhozat lesz a sorsuk. Rácsodálkozhatunk, hogy az ember mennyire nem változott az eltelt évezredek alatt.
Ami azonban egészen közel jött hozzám ebben a rövid szakaszban, az a felismerés, hogy az apostol nem Jézus Krisztus ellenségeiről, nem Isten ellenfeleiről ír, hanem Krisztus keresztjének ellenségeiről. Azokról, akik nem emelnek szót Jézus, mint próféta ellen. Azokról, akik nemhogy nem támadják Istent, de egyenesen magasztalják hatalmát, dicsőségét és az Ő uralmát. De a keresztet, az áldozatot, és ami ezzel jár, a hátratételt és a megalázást nem akarják vállalni, sőt tagadják, hogy mindez egyáltalán létezne vagy része lenne a keresztyén életnek.
Krisztus keresztje jelképezi az értünk vállalt szenvedését és halálát. A legnemesebb és legfontosabb tényei ezek a megváltás művének. Mi mégis távol akarjuk magunkat tartani ettől és mindattól, amit ez jelez, a saját halandóságunktól, bűnös voltunktól, legfőképpen pedig a krisztuskövető élet sokszor fájdalmas valóságától. Ahogyan Pál írja, ezek az emberek élvezik az életet, akár még Jézus nevével az ajkukon is, de valójában nincs hozzá közük, mert nem akarnak Vele találkozni a kereszten. Aki dicsőséges földi keresztyén életet szeretne, az egy hamis illúzióba, egy hamis Istenbe kapaszkodik.
Húsvét napjaiban az emmausi tanítványok történetét olvastuk. A két tanítvány miben ismeri fel Jézust? A kenyértörésben, amely egyértelmű utalás az utolsó vacsorán alapított sákramentumra és az azt követő megváltó keresztre. Jézus feltámadása után a test megtöretésének képében mutatkozik be övéinek.
Pünkösd előtt halljuk Péter Lélek-adta szavait az őt elfogó nagytanács előtt, amelyben a csodák forrására, Jézus Krisztusra mutat. Megtehette volna, hogy a gyógyítás képességét magának tulajdonítja. A zsidók elfogadták a csodákat, akár fel is építhette volna magát, mint új prófétát. De Péter apostol Jézusra mutatott azok előtt, akik néhány napja keresztre feszíttették Őt. Vállalta a krisztusi sorsot, megértve, hogy a tanítvány nem lehet különb mesterénél, és sorsa sem választható el tőle.
A fenti példák is jól mutatják – és különösképpen húsvét időszakában élő bizonyságot kaphatunk erről – hogy csak megváltásunk jele, a kereszt az, amiben reménykedhetünk és ahol a számunkra hely készíttetett. Isten sokszor megdicsőül, és olykor minket is megdicsőít Önmagában, de csakis a keresztben, az áldozatban, a lemondásban, az önfeláldozásban, a másokért égésben.
A bűnről, először, de nem utoljára
A Hittani Kongregáció malomkövet dobott a langyos állóvízbe, amikor 2021 tavaszán nyilatkozatot adott ki a melegpárok egyházi megáldásának lehetetlen voltáról. Talán az volt a legszembetűnőbb, hogy kimondta: az egyház nem áldhatja meg a bűnt. Egy olyan jelenséget (de legyünk szabatosak, magatartásformát és gyakorlatot) nevezett bűnnek, amely korunkban nemcsak elfogadott, de szinte megkívánt. Aki pedig nem gyakorolja, köteles nyilatkozatban hitet tenni annak felettébb üdvös voltáról (lásd Petry Zsolt, a Herta BSC kapusedzőjének minapi ügyét).
De nemcsak azért örömteli ez a vatikáni bejelentés, mert kimondta a nyilvánvalót, hanem azért is, mert visszahozta a közbeszédbe azt a méltatlanul mellőzött fogalmat, hogy bűn. Ha alaposan körbenézünk, azt látjuk, hogy semmi sem bűn. Emiatt pedig semmi sem szent. Mert a bűn a szent megsértése és a Szenttől való eltávolodás. Ha pedig nincs bűn, nincs mérték. Ha nincs mérték, nincs mértéktelenség, és akkor – végső soron - csak a bűn marad.
Amióta a pápai ellenjegyzéssel megjelent nyilatkozat napvilágot látott folyamatosan az LMBTQ szervezetek célkeresztjében van. A német és osztrák katolikus egyház, de legalábbis annak mértékadó körei, elítélik ezt a megnyilatkozást és nyíltan lázítanak ellene. Reformátusként eszembe ötlik Luther Márton, aki csupán néhány, ma a katolikus egyház által is bűnnek tartott gyakorlatra hívta fel a figyelmet, és azonnal kiközösítés lett a sorsa. Mi lesz már most azokkal, akik Krisztus és a Szentírás ezeréves tanításának mondanak ellent?
Hangos megmondók folyamatosan hirdetik, hogy az egyház (amit úgy értenek, hogy a hívő emberek) ne szóljanak bele a közügyekbe. Egyre hangosabban szól az a kórus is, akik azt mondják, hogy Isten ne szóljon bele a magánügyeinkbe. Könyörgöm, Jézus Krisztus nem fogadó órát hirdetett 10-től 11-ig vasárnap a templomban, hanem azt mondta, hogy újonnan kell születnünk víztől és Lélektől. Újonnan kell születnünk az utolsó sejtünkig, hogy elnyerjük az örök életet, mert ennek lehetősége az Örömhír, amit az Úr meghirdetett!
Egy publicista írta le a napokban azt a valóban megfontolandó kérdést, hogy vajon mi szükség van a szexhez vatikáni áldásra? Azt fejtegeti, hogy az egyház annak tartja a homoszexualitást, aminek akarja, míg a melegeknek is meg lehet a véleménye az egyházról és Jézus Krisztus tanításáról. Ha ezt alaposan megfontoljuk, akkor akár egyet is érthetünk vele. Leírom mégis, hogy miért nem.
Egyrészt a melegszervezetek, akik az egész herce-hurcát generálják, soha nem fognak lemondani arról, hogy részt kapnak a napi közéletben és nem csupán egy szűk kisebbség érdekvédelmét látják el. Sosem fognak lemondani arról, hogy a melegeket áldozatnak állítsák be, akiket hátrányosan megkülönböztetnek. És sosem fogadják el azt a gondolatot, hogy mindenki szépen maradjon a maga köreiben és a másikéba ne dumáljon bele. Még hozzá azért nem, mert hirtelen rá kellene eszmélniük, hogy az egyház tanítását követők köre a többség, ő maga pedig néhány ezres kisebbséget képvisel csupán. Ha a homoszexualitás nem társadalmi probléma, hanem magánügy, akkor kiderül, hogy nincs is ügy, amin lehet hőbörögni és komolyabb támogatásokat szerezni olyanoktól, akik valamely okból a fennálló társadalmi rend lebontásában érdekeltek.
Hogy az egyház beleszólna abba, hogy ki, kivel és hol, ez sajnos már régóta nem aktuális felvetés. Az egyház lemondott arról a kötelességéről, hogy az embereknek elmondja mi Isten parancsa a szexualitás és a homoszexualitás terén. Ez a misszió évtizedek óta halott. Az egyház feladta azt a küldetését, hogy a bűnről és a bűnbocsánatról szóljon a melegek és más, a normálistól eltérő nemi identitású személyek között. Elfeledkezett az irántuk való szeretet gyakorlásának e módjáról.
Ezzel szemben mindenféle LMBTQ-jogvédő-nyílt társadalom szervezetek Isten – és egyházellenes retorikával élnek, és bátran követelik, hogy megszabhassák, mit tegyen, vagy ne tegyen az egyház, miért is kellene, lehetőleg mielőbb, megtagadni a kétezer éves jézusi tanítást. Róluk most ne beszéljünk, az ő részük - ha meg nem térnek - majd sírás és fogcsikorgatás lesz ama napon.
De ha ezt a problémát vettük tollunk hegyére, nem mehetünk el a kérdés valóban érzékeny része mellett sem. Ez pedig azoknak az ügye, akik egyrészről hívő keresztyénként homoszexuális vágyakkal élnek, de önmegtartóztatásban, másrészről pedig úgy élnek bűnben, hogy azt maguk is bűnnek tartják, de nem tudnak ellene tenni.
El kell ismernünk, hogy bármennyire is kisebbség ők és bárhogyan is szeretnénk ebben a kérdésben nem állást foglalni, szeretetlenség volna velük nem törődni. Azok, akik állandó feszültségben élik az életüket vágyaik miatt, de mindeközben igyekeznek küzdeni ellene, nagyon nehéz helyzetben vannak, annak ellenére, hogy a vágyairól senki nem tehet. Mondhatnánk azt is, hogy kiemelten súlyos helyzetben vannak. De Isten mércéjén megmérve mégis más következtetésre kell jutnunk. Vajon más bűnök nem ugyanilyen égetően feszítik a hívő emberek oldalát? A hazugság, a lopás, az erkölcstelenség számtalan formája, a paráznaság, a mohóság és irigység vajon nem ugyanilyen bűnös vágyak-e, amelyekkel keresztyénként nemcsak szembenéznünk, de szembeszállnunk is kell? Valóban, ha a bűnt bűnnek nevezzük, és nem a társadalom éppen aktuális értékrendjén mérjük le, akkor mindezek éppen olyan, ha nem súlyosabb bűnök. Azoknak, akik ezekkel élnek, ugyanaz a feladata, mint azoknak, akik homoszexuális vágyaikat érzik: Isten Szentlelkével ellene mondani a bűnnek, és erővel, az Isten erejével ellenállni annak.
Sokkal nehezebb arról beszélni, hogy hogyan viszonyuljon az egyház azokhoz, akik titokban vagy akár nyíltan homoszexuális kapcsolatot folytatnak, amellett, hogy hívő keresztyénként elismerik ennek bűnös voltát. Ezeknek az embereknek többszörösen is nyomorúságos a helyzetük. Nemcsak egy feszítő bűnös vágy uralkodik bennük, hanem annak tudata is, hogy amit tesznek, az bűn, vagyis Isten ellenében élnek. Jót akarnak cselekedni, de csak a rosszat tudják, pontosan úgy, ahogyan Pál apostol is érzékelte a maga tehetetlenségét.
Ehhez a két csoporthoz az egyháznak nemcsak lehet, de bizonyosan van is küldetése, hiszen Krisztusban saját gyermekeiről van szó. Az egyház tanácsa a számukra ortodox, a vágyaik megtagadása, az ima, a böjt és a remény Isten szabadításában. Abban a szabadításban, amely az első Húsvét alkalmával lett először valóságos és azóta folyamatosan felkínált lehetőség. Mert ne legyen afelől senkinek kétsége, hogy emberek, de még az egyház sem képes ezt a szabadítást vagy bármiféle megoldást felkínálni. Arra csak Jézus Krisztus képes. De Ő képes, és kész, hiszen ezért halt meg a kereszten, és ezért támadt fel. Ezért küldte el a Szentlelket is, aki egyenként erőt adhat a küzdelmekhez.
Ma, húsvét után nem sokkal, új pünkösdöt vár Isten népe, az egyház. Ez lehet a bűnös vágyakkal és magatartással élők reménye és szabadulása is. A kitöltött Szentlélek életet átformáló ereje az egyetlen megoldás, amely Krisztus keresztjétől az üdvösségbe vezet.
KERESZTÉNY JOGAKADÉMIA
„Jog és jogtudomány a kereszténység nézőpontjából”
címmel tudományos pályázatot hirdet
A Petrecz Sándor Alapítvány keretében működő Keresztény Jogakadémia elsődleges célja, hogy a keresztény jogászok magyarországi közösségét életre hívja, valamint a keresztény jog és keresztény jogászi hivatás létét, értelmét és hasznosságát felmutassa.
Mindezek szellemében írja ki a Keresztény Jogakadémia a tudományos tanulmányok írására vonatkozó pályázatát. A Jogakadémia felhívásának célja, hogy elősegítse olyan pályaművek megszületését, amelyek alkalmasak egy nyomtatott és elektronikus kiadványban való megjelentetésre, és ezáltal széles körben való terjesztésre.
Részletek honlapunk Keresztény Jogakadémia rovatában.
A Jó Pásztor szolgálatában – Ravasz László emlékezete a vészkorszakból
A Holokauszt borzalmaira való emlékezés örök feladata a keresztyén közösségeknek. A Holokauszt embertelensége olyan istentelenség volt, amely bűnért, ha örökké vezekelni nem is, de mindenkor Urunk elé kell állni, hogy megítélhesse, jobbak vagyunk-e, mint a korábbi nemzedékek?
Nem szabad azonban egyoldalúan és önsanyargatásba merülve emlékeznünk, ahogyan hamis felmentést sem adhatunk senkinek. A keresztyén egyházak és egyházi személyek felelősségével már számtalan írás foglalkozott, és mutatta be, hogy minden történelmi keresztyén egyház emberfeletti erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a zsidó vallású magyarokat megmentse. Ebben az írásban Ravasz László református püspök tevékenységét szemlélve kívánunk emlékezni a vészkorszakra, megemlékezve személyéről és személyében azon sokakról, akik hozzá hasonlóan tették, amit kötelességüknek éreztek.
Ravasz püspököt sokszor éri az a vád, hogy nem tett meg mindent annak érdekében, hogy megakadályozza a zsidók gettóba hurcolását, majd deportálását. A legtöbb vádban elhangzik, hogy a Felsőház tagjaként megszavazta az első, majd – vonakodva és zsarolópolitikának engedve – a második zsidótörvényt 1939-ben. Sokszor azonban az ezt követő időszakot már nem említik, amelyben a püspök heroikus, és nem is teljesen eredménytelen küzdelmet folytatott a zsidókat ért hátrányok, és az életüket fenyegető veszélyek ellen. Az 1941-ben beterjesztett harmadik zsidótörvény ellen élesen felszólalt a parlamentben és az egyház nevében tiltakozást fogalmazott meg. Az 1942-ben alapított Jó Pásztor Missziói Bizottság már egyértelműen a zsidóság megmentésére szerveződött. Ebben olyan személyiségek vettek részt, mint Dobos Károly, Bereczky Albert vagy Sztehlo Gábor evangélikus lelkész. Éliás József, a szolgálat vezetője írja le, hogy 1944. október 1-től 1945. február 1-ig kétezren találtak menedéket a gyermekotthonokban, 1580 gyermek és 420 felnőtt. A bizottság keresztleveleket, menleveleket adott ki.
Ravasz László személyes és hivatali tekintélyét is felhasználva igyekezett közbenjárni zsidó honfitársainak védelmében. Számtalan alkalommal felkereste a kormányzót is, hogy engedményeket kérjen, a kedvezmények és mentesítések körét kiszélesítse. Ezeken többször szóba hozta a személyes felelősség kérdését is, amit maga is érzett, és amelyet a kormányzónak ugyancsak a szívére helyezett. Ráhatásának eredményeképpen időlegesen leállították a budapesti zsidók deportálását, sokak életét megmentve ezzel.
1944 júniusában, már a német megszállás súlyos terhe és árnyéka alatt, református és evangélikus egyházi vezetők Memorandumot fogadtak el, amelyet Ravasz püspök fogalmazott. Ebben egységesen elítélik a zsidóüldözést, és azt Isten örök törvényeivel szembeni cselekedetnek minősítik. Miután ez az irat gyakorlatilag hatástalan maradt, a püspök körlevelet készített elő, amelyet a szószékről kellett volna hirdetni mindenhol. Mihelyst erről a kormány tudomást szerzett azonnal Ravasz Lászlóhoz siettek, és ígéret tettek a budapesti zsidóság megkímélésére, amely mintegy 250 000 ember deportálását akadályozta volna meg, cserébe a körlevél elhagyásáért. Sajnos, az alku ráeső részét a kormány nem tartotta be.
Ravasz László a nyilas hatalomátvételt követően is megpróbálta a tárgyalás módszerével jobb belátására bírni Szálasit, de ekkor már az ő élete is veszélyben forgott, elfogató parancsot adtak ki ellene.
A háborút követően felerősödtek a passzivitását érő vádak, nyilvánvalóan nem függetlenül az egyházak elleni általános támadásoktól. A püspök azonban keresztyéni alázattal és bűnbánattal fordult Isten felé, és ezt nemcsak személyes életében, de az egyházvezetésben is érvényesítette. Vállalta, hogy lehettek volna bátrabb lépések, őszintébb kiállások. Elrendelte, hogy a Dunamelléki Református Egyházkerület minden gyülekezetében bűnbánati evangelizációkat tartsanak, a konvent pedig úgy határozott, hogy minden év adventjének egyik vasárnapján az igehirdetés „elsősorban a zsidó nép iránti feladatokról és kötelességekről szóljon”. Előadássorozatok zajlottak, amelyekben keresztyéneknek a zsidókról és zsidóknak a keresztyénekről szóltak az alkalmak. Nehéz nem hinni abban, hogy ez a bűnbánati felbuzdulás termékeny talaja lett az ébredési mozgalomnak, számtalan megtérő élet újjászületésének.
A keresztyén egyházak felelőssége óriási. A Ravasz László által felismert igazság, miszerint „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak”, (Jakab 4, 17) ma is velünk él, ma is hirdeti Isten elgondolását a hitbéli meggyőződés és cselekvés egységének törhetetlenségéről.
A második világháborút követően Európa mintegy álomból ébredt és a számtalan új irányzat, politika és szellemi divat között egy volt mindig, minden körülmények között stabil, még hozzá a holokauszthoz való kegyelet teljes hozzáállás, az antiszemitizmus elleni fellépés annak érdekében, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg a történelem e szennyes foltja. Különösen fontos emlékeznünk minderre ma, amikor Nyugat-Európában újfajta antiszemitizmus vert gyökeret és kap egyre erőteljesebben hangot. A vallási fanatizmusba burkolt zsidóellenesség épp oly bűnös, mint a fajelméletből fakadó antiszemitizmus. A muszlim hitű bevándorlók gyűlölete ugyanannyira elítélendő, mint a nemzetiszocializmus fehér fajvédőinek gyűlölete.
Az Egyház – merjük hinni - felismerte küldetését a zsidók felé is. Ebben a küldetésben a Jó Pásztor személye sejlik fel, aki megszólítja bárányait, azok felismerik a hangját és követik Őt. Ravasz László püspök ebbe a szolgálatba lépett be, viselte a felelősség terheit, és tette mindazt, amit lehetségesnek igen, de elegendőnek sosem tartott. Ma, amikor e téren is új küzdelmek várnak ránk, emlékezzünk azokra, akik egy őrült ideológia miatt életüket vesztették és azokra, akik az egyetlen Igaz miatt - saját életüket is kockára téve - igyekeztek menteni őket.
Isten áldja emléküket!
2021. január 27-én, a Holokauszt Nemzetközi Emléknapján
A zarándoklatok
Amikor a járvány közepette bezárnak a templomok, nincs közvetlen közösségi hitélet, sokszor a saját lakásunk foglyai leszünk vagy éppen maszk mögött töltjük a napunkat, felüdülés az olyan tevékenység, amely nemcsak hogy mindezekből szabadulást jelent, de visszaadja azt, amit nélkülözni vagyunk kénytelenek. A zarándoklat pontosan ezt kínálja nekünk.
Mi is pontosan a zarándoklat?
Szinte minden vallás rendelkezik olyan magas spiritualitású hellyel, ahol a hívő különösképpen megélheti a hitét. Mivel azonban a legritkább esetben lakik ott, ezért oda el kell jutnia valamilyen módon. Ez az út a zarándoklat, amelyet az ember ősidők óta gyakorol, és amely a legtöbb vallás intézményes rendszerébe is beépült mára. Ha feltesszük, hogy Stonehenge egy ősi vallás szent helye, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy adott időszakokban, amelyek feltehetően a csillagok járásával voltak összefüggésben, sok helyről indultak meg emberek, hogy erre az eseményre oda megérkezzenek. De az ókor vallási tanítóinak felkeresése, jósdák meglátogatása ugyanezt a szerepet töltötték be.
A zsidó vallási kultúra egyik legfontosabb közösségi eleme volt a jeruzsálemi templomba való zarándoklat. Az iszlám létrejöttét hamarosan követte Mekka városának, mint zarándokhelynek a kijelölése. A kereszténység pedig követte a zsidó hagyományokat, legalábbis e tekintetben. Az Európában gyökeret vert új hit követői sokáig nem felejtették el, honnan ered vallásuk és a Szentföld mint zarándoklatok úti célja, rendkívül népszerű volt. Az iszlám térhódításával ezt a szerepet egyre inkább Róma és Konstantinápoly vette át, lévén közelebbi és biztonságosabb célpontok voltak.
A reformáció egy jól körülhatárolható földrajzi helyen vette kezdetét és erősödött meg. Sokáig azok, akik a protestáns szellemiséget kívánták magukba szívni, hosszú utat tettek meg Wittenbergbe, Heidelbergbe, Zürichbe, hogy aztán tanulmányaikat vagy éppen vallásgyakorlatukat követően visszatérjenek hazájukba.
A katolikus zarándoklatoknak a különböző ereklyék, kegyhelyek és a csodák helyszínei adtak új motivációt, amelyeket meglátogatva keresztények megújulhattak hitükben.
E rövid vázlatból is érzékelhető, hogy a zarándoklatok ritkán voltak könnyű és rövid kiruccanások. A kor technikai lehetőségeit is felhasználva legalább heteket, de inkább hónapokat vett igénybe egy-egy utazás. A 17. század e téren is hozott változást, összeszűkült, és azóta folyamatosan szűkül a világ.
Ám ennél is jelentősebb változás volt, hogy ezzel szinte párhuzamosan a korábban szinte kötelező zarándokutak kikoptak a mindennapokból. A világ megindult a szekularizáció vitatott értékelésű útján, az emberek pedig egyre kevésbé a természetfelettit keresték problémáik megoldására vagy éppen hálaadásukban. A 20. század újabb fordulópontot jelentett, elsősorban a második világháború utáni időszakot tekintve. Sokféle hatás eredőjeként sokan fordultak a spiritualizmus felé. Az odafordulásban jelentős szerepet kapott a keleti vallások beszivárgása az európai, illetve az angolszász világ kultúrájába. Természetes, hogy aki ezek iránt érdeklődést mutatott, az a helyszínen, hiteles környezetben vagy hiteles tanítóktól akarta elsajátítani a sokszor rejtélyesnek tűnő tanokat. Ez értelemszerűen azzal járt, hogy megnövekedett a vallási célú utazások mennyisége, amit a modern közlekedési hálózatok és eszközök már lehetővé is tettek. Így érkezünk el addig a pontig, ahol napjainkban a zarándokturizmus áll.
Ha Magyarországon nézzünk szét, akkor azt látjuk, hogy hazánk bővelkedik olyan helyszínekbe, amelyek a zarándoklatok vagy, szélesebb fogalmi körben, a vallási turizmus célpontjai lehetnek. Elterjed nézet, hogy a zarándoklat egy katolikus valami, protestánsok nehezen mozognak ebben az értelmezési keretben. Ez természetesen a történelmi adottságokból következik, hiszen Magyarország a 16. század elejéig homogén katolikus ország volt, és az ehhez illő ereklyék, szent helyek széles tárházával rendelkezett. Ezek a hagyományok nem szűntek meg akkor sem, amikor a protestantizmus megjelent az országban, sőt az ellenreformáció folyamatában ezek megerősítése fokozott cél volt.
Mára azonban el kell felejtenünk ezt a beidegződést, és látnunk kell, hogy a zarándoklatok fogalmába könnyen beilleszthető mindaz, amit a protestáns hagyomány őriz. Mint említettem már a 16. században is rendkívüli jelentősége volt annak, hogy a reformált vallás követői az eredeti helyszíneken találkozhattak a szellemiséggel, tanulhattak iskolákban és hallgathattak olyan prédikátorokat és tanítókat, akik hitelesen hirdették a korban sok tekintetben új tanokat.
Jelen korunkban pedig szinte alig található különbség a hagyományos katolikus zarándoklatok és a protestáns szellemiségű zarándoklatok között. Lehetséges, hogy más teológiai indíttatásból zajlanak ezek, ám külsőségeiben, látható valóságában rendkívül hasonlóak. A kegyhelyek helyett elsősorban a magyarországi reformáció emblematikus helyszíneit igyekeznek felkeresni, hogy megerősödjenek nemcsak hitükben, de felekezeti identitásukban is.
A Petrecz Sándor Alapítvány rendkívül fontosnak tartja, hogy a protestáns felekezetek tagjai is bekapcsolódjanak a zarándoklatokba, mert meggyőződésünk, hogy ez egy új, és a szokottól merőben eltérő, de hatékony módja az Istennel való találkozásnak. Elképzelésünk a Csillagösvény nevet kapta, amely nemcsak a zarándoklat út jellegét hangsúlyozza, valamint a cél felé haladás képét vetíti elénk, de egy olyan protestáns jelképre is utal, amely a magyar reformátusok számára egyértelmű utat mutat. A koncepció lényege, hogy az ország egyes, elsősorban vallástörténeti szempontból összefüggő részein zarándokútvonalakat alakítsunk ki, majd ezeket hosszabb távon egymással összekötve egy országos kiépítettségű hálózata jöjjön létre a protestáns szempontból kiemelt jelentőségű helyeknek.
A terv megvalósítása során a következő lépéseket kell megtennünk:
Az első tájegységek feltérképezése, az útvonalak és a kapcsolódó részletek kidolgozása
Az első tájegységekből zarándokútvonal létrehozása, a kiegészítő eszközök és alkalmazások kialakítása
A zarándokutak használatának biztosítása, zarándokmarketing
Újabb tájegységek bevonása, összekötések kialakítása, meg lévő hálózatokhoz kapcsolódás lehetőségének megvizsgálása
Bízunk abban, hogy terveink megvalósítása jól szolgálja majd a misszió és a hit erősítésének célját egyaránt. Az első lépéseket megtettük.
Mindenkit meghívunk, hogy ezen a Csillagösvényen és az addig vezető úton legyen zarándoktársunk!
Ne féljetek!...
Sokáig gondolkodtam, hogy mi lehetne az az üzenet, amelyet 2021. első napjaiban, talán az egész évre vonatkozóan, hirdetni lehetne. Hetek óta motoszkál bennem ez az Ige, próbálom megfogni, elmélkedem rajta, keresem az üzenetét. Aztán egyszer csak bevillan: mi lehetne aktuálisabb üzenet ebben a helyzetben, mint ez: Ne féljetek!
Körülöttünk és bennük minden csupa félelem. Félünk az új évtől, de félünk még a régitől is. Félünk a járványtól és félünk a vakcinától. Félünk az emberi közelségtől és belefáradunk a távolságtartásba. De közöttünk hangzik Jézus bíztatása: Ne féljetek!
Megosztott világban élünk. Politikai, társadalmi, generációs ellentétek feszítik szét társadalmunk kereteit és követelnek helyet az újnak, az ismeretlennek. Lassan azt hisszük, hogy generációnk az utolsó az apokalipszis lovasainak benyargalása előtt. De gondoljunk bele, vajon nem hasonló vagy vészjóslóbb körülmények között, feszítő társadalmi, ideológiai világváltozások közepette hangzottak el II. János Pál pápa szájából Jézus szavai: Ne féljetek!?
Nem mondhatom, hogy a sok félelem és aggodalom alaptalan lenne, vagy hogy már dolgoznak a megoldáson. De azt tudom, hogy ezeknél a szavaknál nincs megnyugtatóbb: Ne féljetek!
Jézus szavai ugyanis nem egyszerűen nyugtató szavak. Az Ő szava Ige, vagyis teremtő, cselekvő szó, amely nemcsak felhangzik, de rögtön el is kezd hatni, elvégzi bennünk azt, amit jelent. Így lesz a Ne féljetek!-ből nem félek.
A Ne féljetek! ezt jelenti: nem kell félnetek. Nem kell, mert az akinek a kezében vagyunk, mindennél hatalmasabb, ura nemcsak félelmeknek, de a félelmet kiváltó fenyegetéseknek is.
A legtöbb, amit erre az évre kívánhatunk az, hogy megérezzük Jézus bíztatására (parancsára?), hogy nem félünk, hogy nem ural bennünket valami, amit le akarunk győzni, hogy békésen belehelyezkedünk a Mindenség Urának tenyerébe.
“A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” - Ezékiás király, akinek még adatott idő
A Generális Konvent Elnökségének felhívásához csatlakozva imádkozunk a betegekért, a gyógyítókért és a döntéshozókért. Az elmélkedések erőt és reményt adhatnak a Biblia legnagyobb alakjainak példáján keresztül.
Úgy olvassuk, hogy Ezékiás király, miután nagy győzelmet aratott az asszírok felett, halálosan megbetegedett. Hogy mi érte el nem tudjuk, talán ő is egy járvány áldozata lett, amelyek gyakoriak voltak háborúk után. Hogy betegsége halálos afelől nem lehetett kétsége, hiszen az Úr prófétájával üzente meg neki. De Ezékiás üdítő kivétel volt a Salamon utáni királyok között, mert hű volt Istenhez vagy legalább kevésbé hűtlen, mint társai. A rossz hírt hallva is imádkozni kezdett és könnyezett. Az Úr pedig rátekintett és 15 évvel meghosszabbította életét, betegségéből pedig meggyógyította.
Habár elmélékedéseink célja, hogy a Biblia alakjainak szenvedéseiből, betegségeiből és gyógyulásaiból erőt merítsünk, most mégis olyan tanulságokat érdemes szemünk előtt tartani, amelyek inkább figyelmeztetőek, mint vígasztalók.
Beszélhetnénk arról, hogy a betegségben Istenhez fordulás gyógyulást hozhat, és hogy valóban ez az egyetlen valódi gyógyulás. Mégis az első, amit felidézünk az, hogy Ezékiás kapott az Úrtól még 15 évet. Ez a kegyelem. És mivel kegyelem, nem biztos, hogy mindenkinek adatik ilyen módon. Ha betegek vagyunk, ha úgy érezzük, hogy erőnk végén járunk, lehet, hogy eljött az idő. Lehet, hogy holnap már Őelőtte állunk, és Ő ítél minket. Talán furcsa, de ez is kegyelem. Ha így van, akkor ma még élsz, ma még lehetőséged van változtatni. Nem nyersz ugyan időt, mint Ezékiás, de még biztosíthatod, hogy nem az igazságos bíróval, hanem a szerető Atyával találkozol utad végén. Fogadd el Krisztus váltságát, szabadítását most, és légy gyermeke az Úrnak!
Meglehet, hogy megment bennünket, és a számunkra is adódik még néhány év, évtized. Hálásak vagyunk ezért vagy úgy vesszük, hogy jár? Mire fordítjuk az ajándékba kapott éveket? Dicsőítésre, a jó cselekevésére, vagy folytatódik minden, mintha semmi nem történt volna?
Mennyei Atyánk!
Nem tudjuk, hogy életünk ideje hogyan van kiszabva Nálad, de kérjük, hogy őrizz meg bennünket bűntől, bajtól. Kérünk, hogy ma, amikor a Te szavadat halljuk, ne legyen kemény a mi szívünk, hanem fogadjunk be Téged egészen, hogy az emberként megszületett Jézus Krisztus váltsága a számunkra is érvényes legyen. Kérünk Tőled hálás szívet, amellyel Téged tudunk áldani, dicsőíteni és Neked tudunk köszönetet mondani mindenért.
Atyánk kérünk az Úr Jézus nevében, hogy áldd meg a betegeket és a félelmek között élőket, az orvosokat és ápolókat, a döntéshozókat. Legyél erejük, türelmük, bölcsességük!
Ámen!
REFORMÁCIÓ 2020. OKTÓBER 31.
Ma, október 31-én ünnepeljük a reformáció kezdetét jelentő 1517-es eseményt. Keserédes emlékezés ez bizonyos szempontból, hiszen minduntalan megszomorodunk az Anyaszentegyház megosztottsága miatt, de szilárdak vagyunk abban a meggyőződésben, hogy az Evangélium tiszta üzenetét a reformált egyház adja vissza leginkább.
A mai napon érdemes ismét elgondolkozni ezen a két tényezőn.
Katolikus testvéreink az elmúlt 500 évben sokat tettek azért, hogy Jézus Krisztus üzenetét tisztán értsék és hirdessék. Sok területen az ő szavuk erőteljesebb és kikristályosodottabb, mint a miénk, reformátusoké. Szokás az ökumené nagy kérdését egy szekérkerékhez hasonlítani, amelynek a külső ívén helyezkednek el a különböző keresztyén felekezetek. A küllők példázzák, hogy ha elindulunk egymás felé a középpontban, aki Jézus, találkozhatunk. De ha megnézünk egy kereket bizony azt látjuk, hogy a középső agy soha nem egy pont, ahol a különböző irányból érkező küllők találkozhatnak, hanem valójában egy, a külső ívnél sokkal kisebb körív. Ha meg tudunk érkezni középre, akkor sem teljes az egység, csak sokkal-sokkal közelebb vagyunk egymáshoz, és a mi a fő, Jézushoz.
A “pőre Krisztus” (Kálvin) a számunkra nem meghaladható tényező. Csak az értünk, helyettünk, miattunk szenvedett Jézus az, aki a mi megváltásunk záloga, csak a Benne való hit üdvözít. De talán ezen a pozitv meghatározottságon túl ideje lenne letenni mindazt, akik nem vagyunk, amilyenek nem vagyunk. Nem szükséges magunkat odamérni mindenkihez, mert ez mindig annak a jele, hogy másokat magunknál fontosabbnak tartunk. Most csak legyünk mi magunk és Krisztus! Találjunk azonosságot, identitást Őbenne, tanuljunk az Ő szavaiból, legyen a mérce az Ő mértéke. Közelebb Krisztushoz, közelebb minden hívő keresztyénhez!
Addig is, míg ez megvalósul: Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a dicsőség!
“A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” - Anna, az alázatos ima erejének példája
A Generális Konvent Elnökségének felhívásához csatlakozva imádkozunk a betegekért, a gyógyítókért és a döntéshozókért. A kétnaponta megjelenő elmélkedések erőt és reményt adhatnak a Biblia legnagyobb alakjainak példáján keresztül.
Anna Sámuel próféta édesanyja volt. Neki is volt egy nagy fájdalma, amely megkeserítette az életét. Nem volt gyermeke, így hiába szerete őt a férje őszintén, mégis számtalan területén az életnek hátrányt szenvedett. Ráadásul férje másik felesége germekáldással ajándékozta meg urát, így tovább súlyosbodtak gondjai. Természtesen bevethetett volna sokféle praktikát, hiszen azt olvassuk, hogy a férje őt szerette jobban, lett volna módja tehát kiütni a nyeregből a másik asszonyt, de Anna nem ezt az utat választotta. Ő alázattal és imádsággal viselte megalzászatatását és bízott Istenben.
Alázat és imádság. Fontolgassuk ezeket a szavakat! Imádkozni még csak imádkozunk, de az alázat hiányzik az életünkből. Nem nyugszunk bele egyértelmű korlátainkba sem, túl akarjuk cselekedni az Istentől kapott képességeinket is, ami mögött legtöbbször hitetlenség van. Nem hiszünk Isten mindenhatóságában vagy éppen szerető gondviselésében. Anna nem tett semmi egyebet, mint imádkozott kitartóan, és kitartott a helyzetében.
És imádkozott! Hát ezt mi is szoktunk, mert így tanultuk. De van-e erő az imádságainkban? Tudunk-e erővel imádkozni, úgy, hogy a hegyek beleremegnek? Valójában mi inkább csak imádkozgatunk, meg olvasgatjuk a Bibliát. Ezért nem kapunk belőle életre való erőt. Anna lerogyott a templomban és olyan elmélyülten imádkozott, hogy a pap azt hitte, ital hatása alatt van. “Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” Anna ahhoz az Istenhez ment, akitől ezt tanultuk.
Isten pedig rátekintett és megáldotta őt. Az ideig való nehezebb sors mindig próba az életünkben. Az Úr megrostál, de nem úgy, mint egy ravasz hatalmasság, aki bukásunkra vár. Az ő iskolájában türelmet tanulunk, alázatot tanulunk, imádkozni tanulunk, várni tanulunk.
Az áldás neve Sámuel volt, egy gyönyörű kisfiú, akit Isten Annának és férjének ajándékozott. Anna pedig tudta, kitől kapta az ajándékot és áldást. Amikor a gyermek megfelelő korú volt, elengedte őt fogadalmához híven, és Isten templomába vitte a fiút. Az alázatos türelemmel régóta és nagyon várt gyermeket visszaajándékozta Istennek. Mert ő akkor is alázatos volt. Ha nem tudjuk elengedni azt, amire joggal büszkék vagyunk, Isten megaláz bennünket. De aki alázattal van felé, azt még jobban megáldja.
Alázat, ima, az áldás beteljesülése, majd lemondás. Ez az az út, amelyen szinte mindig vezet bennünket Urunk. Kérdés, hogy tudnk-e vele járni?
Mennyei Atyánk!
Megvalljuk Neked, hogy nincs bennünk elég alázat, nem tudunk erővel imádkozni. És amikor ezért nem teljesülnek az álmaink vagy nehéz helyzetünk nem oldódik meg, akkor még Téged hibáztatunk! Alázatért könyörgünk Urunk, és azért, hogy taníts minket imádkozni.
Ma, amikor egy olyan helyzetben élünk, hogy nem tudunk mit kezdeni egy parányi vírussal, alázattal kellene ehhez is viszonyulnunk. Kérlek, hogy ezt is munkáld ki bennünk! Az Úr Jézus nevében kérünk, hogy áldd meg a betegeket és a félelmek között élőket, az orvosokat és ápolókat, a döntéshozókat.
Imádkozunk azokért, akik akármi okból a halál küszöbén állnak, de még nem készek Veled találkozni. Adj nekik olyan alázatot, hogy befogadhassanak Téged, és útjuk végén Veled találkozzanak, mint Mennyei Atyával!
A Mi Urunk Jézus Krisztus nevében kérjük kegyelmedet és áldásodat!
Ámen!
“A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” - Pál
A Generális Konvent Elnökségének felhívásához csatlakozva imádkozunk a betegekért, a gyógyítókért és a döntéshozókért. A kétnaponta megjelenő elmélkedések erőt és reményt adhatnak a Biblia legnagyobb alakjainak példáján keresztül.
Ha azokat a példákat keressük, akiktől megtanulhatjuk, hogyan állhatjuk ki a mélységek próbáit, akkor Pál neve talán kevésbé vetődik fel. Ő mindig magabiztosnak, szilárd hitűnek tűnik a számunkra. De kétségeink se legyenek, hogy az ő életében is számtalan próba formálta ezt a szilárdságot. Isten soha senkinek nem adta olcsón a kipróbált hitet.
Pál apostol érdekes életet élt. Mint Saul tűnik fel, aki István mártírhalálakor a gyilkosok ruháját őrzi. Fiatalember, aki már aktívan részt vesz egy zsidó vallási ítéleten, és azzal teljes mértékben egyet is ért. Farizeus, aki elindul azon az úton, amire nevelése, társadalmi helyzete és saját hite is inspirálja. Isten hű szolgájának tekinti magát, aki bármire képes az igaz hit védelmében. Később azt olvassuk róla, hogy a vallási buzgalomtól szinte lihegve, fuldokolva kér felhatalmazást, hogy mindenhol üldözze a keresztyéneket. Az útja egyértelmű, világosságban jár, nincsenek kétségei. Ugyanakkor később, megtérése után maga mondja, hgy ez az időszak életének szemete, amelyet boldogan hagy maga mögött Krisztusért. Aki úgy érzi, hogy a legnagyobb világosságban jár a gyűlölség legmélyebb bugyrainak sötétségében él.
A damaszkuszi után Jézussal találkozva az isteni erő a földre súlytja őt. Nagyon jellemző, hogy a találkozás után megvakul, és sötétségben telnek keresztyén életének első napjai. Az ember, akinek az életében fényként megjelent az Igazság, akit betöltött Krisztus világossága testileg sötétségbe került.
Végül missziós munkája során számtalan helyzetben öleli körül őt a sötétség, farizeus hittestvéreinek támadásai, az emberek értetlensége, a pogányok támadásai, de ezek között már folyamatosan fénylik neki a Jézus által ott a damaszkuszi úton meggyújtott világ. Bármekkora is legyen a külső támadó sötétség az Úr Jézus fényessége nem szűnik meg világítani egész további életében.
Pál példája rengeteg mindenre taníthat bennünket, de most igyekezzünk csak a világosság-sötétség ellentétpárra koncentrálni, és abból meríteni. Ahogyan Pál esetében is, úgy a mi életünk is lehet fényes és tökéletes, miközben mélységeket és sötétséget élünk meg valójában úgy, hogy mindezt nem is érzékeljük. Ahogyan Pál is tökéletesnek tartotta farizeusi életét, úgy mi is elmerülhetünk a talmi fényben. De ahogyan Pál is, Krisztus nélküli életünk csak egy olyan színpad, amit hamis reflektorok világítanak meg, de azok fénykörén túl csak a puszta sötétség honol, sivárság és reménytelenség.
Amikor Jézus belép az életünkbe, az néha fájdalmas. Fájdalmas, mert már szépen berendeztük és bizony ritka, hogy az Úr ne korbáccsal lépjen be, mint annak idején a jeruzsálemi templomba, hogy minden oda nem valót kiűzzön a szívünkből. A régi megszokásaink, bűneink, hamis értékeink elvesztése fáj, szinte kitépik a szívünket. Úgy érezhetjük, hogy ez az üressé válás mindentől megfoszt bennünket, és sötétségbe taszít. Valójában, ahogyan Pálnál is látjuk, Krisztus világosságot hoz az életünkbe, és ez megvilágítja régi életünk nyomait, ami olykor fájdalmas, de mindig dicsőséges. Talán mi is vakságot tapasztalunk. De egy idő után, a közösségben, az imádságban, a bibliaolvasás örömében és a szolgálat hűségében oszlani fog a vélt sötétség és új életünk világossága másokra is kisugárzik.
De az is bizonyos, hogy az új élet sem lesz mentes a sötét pillanatoktól, amikor emberileg nehéz, vagy éppen kezelhetetlen helyzetekbe érkezünk. De ilyenkor még inkább érezni fogjuk Isten kezünket szorító kezét, bátorságot kapunk tőle és emberi sötét pillanataink az Úr dicsőségét sugárzó helyzetekké válnak.
Mennyei Atyánk!
Hálát adunk Neked, hogy sötét életünkből a világosságra hoztál. Hálát adunk, hogy sötét pillanatainkban fényt gyújtasz, utat mutatsz, Lelkeddel bátorítasz és erőddel megsegítesz. Adj bátorságot, hogy ne féljünk a vaksi percekben, hanem hittel boruljunk eléd, ahogyan világos útjainkat is kísérje a Rád figyelő hit és alázat.
Ezekben a sötét napokban kérünk téged a betegekért és az agódókért. Imádkozunk a betegek ápolóiért, és a döntéshozókért. Te adj nekik szent világosságot az útjukon!
Ámen!
A Generális Konvent Elnökségének felhívásához csatlakozva imádkozunk a betegekért, a gyógyítókért és a döntéshozókért. A kétnaponta megjelenő elmélkedések erőt és reményt adhatnak a Biblia legnagyobb alakjainak példáján keresztül.
Ábrahámnak volt egy nagy gondja az életben. Nem született gyermeke, annak ellenére, hogy az Úr nemcsak azt ígérte neki, hogy születik, hanem azt is, hogy rengeteg utódja lesz. A felesége már száz éves volt, amikor megáldotta őket Isten és megszületett Izsák. Ábrahám bizonyára örült. Örült a gyermeknek, örült az Úr ígérete beteljesülésének, örült, hogy mindazt ami ő, továbbadhatja a fiának.
De Isten ismét szólt, és ez a szó élete legmélyebb helyére vitte őt, noha nehezen képzelhette, hogy van rosszabb, mint a gyermekre várakozni. “Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!” Talán azt gondolta, jobb lett volna, ha meg sem születik, mint hogy fel kelljen áldoznia. De erről semmit nem olvasunk, “Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát...”. Elindult cselekedni, amit az Úr kért tőle.
Hosszú lehetett ez az út. Egyedül Ábrahám tudta, mi fog történni. De talán nem hiteltelen azt gondolni, hogy reménykedett valamilyen megoldásban. Fia kérdésére úgy felel, hogy az Isten majd gondoskodik áldozati állatról Hitte vagy csak mondta? Ki tudja! Azt biztos, hogy szerette volna hinni. Fia halálával minden elveszett volna, a gyermek, az utód, az örökös. Hát lehetséges, hogy az Isten mindent elvegyen, amire olyan régóta vágyakozott?
Ismerjük a történet végét. A már kését emelő Ábrahámot megállítja az Úr hangja: “Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.”
Isten nem az áldozatok istene, nem a halálé, hanem az életé és a hűségé. Próbára tette Ábrahám hitét, és ő kiállta a próbát.
Láthatjuk, hogy a mélységekben olykor Isten próbál meg bennünket. Minket, akik valljuk, hogy szívvel-lélekkel az övéi vagyunk időnként megmér, hogy az Övéi vagyunk-e szórakozásainkban, magánéletünkben, pénzárrcánkban is vagy “csak” szívvel-lélekkel.
Miközben hűséggel elindulunk azon az úton, amely az áldozathozatal felé visz remélhetjük az Ő megmentő kegyelmét, hogy hűségre hűséggel felel. De tudjuk, hogy időnként megvárja, amíg meghozzuk az áldozatot, amíg megtörténik, amit kért és nem ment fel bennünket alóla. Aki csak Isten szeretetében reménykedik és nem kész mindent neki adni, az még nem az Övé és újabb próbák várnak rá.
Nem lehet nem szólni e történet nyomán arról, hogy Isten nem alaptalanul kéri az egyszülött fiú feláldozását. Ábrahám kezét megállította, de értünk emberekért tűrnie kellett, hogy saját Fiát a kereszten halálra adják. Érte nem jött senki “megállító szóval”, neki végig kellett küzdenie a megváltás útját. De jó lett volna, ha miután felszegezik, jött volna a valaki a Nagytanács nevében, hogy “láttuk mit tettél értünk, már hisszük, hogy Te vagy a_Mesiás!” De nem jött senki! Nem szólt senki! Isten is hallgatott! Értünk, miattunk! Ezért kell hűséggel felelnünk, ha Isten tőlünk is áldozatot vár!
Mennyei Atyánk!
Mindenekelőtt köszönjük a mi Urunk, Jézus Krisztus áldozatát, aki által Atyánk lettél. Köszönjük, hogy nem próbálsz feljebb bennünket, mint amit elbírunk. Köszönjük, hogy adsz lehetőséget hűségünkkel szolgálni Neked. Kérünk, hogy erre mindig legyen erőnk.
Hálát adunk a gyermekáldásért, és kérünk azokért, akiknek még nem volt benne részük, bár imádkoznak érte!
Hálát adunk a kipróbált hitért, a hűséges keresztyénekért, és kérünk, hogy mi is ott állhassunk ezek sorában!
Adj most hitet és hűséget azoknak, akik a járványos helyzetben félelemtől vagy betegségtől szenvednek. Adj kitartást és fentről való erőt az orvosoknak és ápolóknak. Adj bölcsességet azoknak, aki döntéseikkel küzdenek a fertőzés ellen. Kérjük áldásodat magyar nemzetünkre!
Ámen!
“A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” - Mária, aki mindig ott volt
A Generális Konvent Elnökségének felhívásához csatlakozva imádkozunk a betegekért, a gyógyítókért és a döntéshozókért. A kétnaponta megjelenő elmélkedések erőt és reményt adhatnak a Biblia legnagyobb alakjainak példáján keresztül.
Az Újszövetség, de bátran állítható, hogy a Biblia nőalakjai közül egyértelműen Mária magaslik ki. Sok nőtanítványról és kegyes asszonyról olvasunk, de Jézus édesanyja kétségtelenül az a személy, aki tanítónk lehet a mélységekben és magasságokban egyaránt.
Mária engedelmes volt. Amikor az angyal elhozta az üzenetet, amely bár üdvösséges volt, emberi módon a legveszélyesebb tartalommal bírt egy fiatal izraelita lányra, engedelmesen igent mondott. Az Úr nem tévesztette meg, feltárta előtte, hogy a szívét tőr fogja átjárni gyermeke miatt. Engedelmesen követte Józsefet, akit Isten mellé állított, hogy a földön pártfogója és védelmezője legyen. Jézus felnőttkorában is látjuk őt feltünni, ő mindig ott van, amikor ennek üzenetértéke van. Ott van az első csodánál Kánában, és a szolgákat is engedelmességre bíztatja. Ott van, amikor azt hiresztelik, hogy a fia megbolondult, ő elindul tenni valamit, Jézus pedig ezt is az Evangélium hirdetésére használja fel.
De a legnagyobb mélységben akkor látjuk őt, amikor ott áll a kereszt alatt. Fia fenn szenved, utolsókat lehel, mellette a szeretett tanítvány, akit éppen előtte kis idővel avatott Szent Fia az ő germekévé és bízta rá édesanyját. Az a bizonyos tőr, amit régen megígért az Isten, és ami azóta már néhányszor megkaprcolta őt, most mélyen a szívében forog.
A következő képen, amit a Szentírás tár elénk, a sírnál látjuk őt, ahová Fiát beteszik. Ott ül, talán még bénultan a történésektől, a feltoluló emlékektől, de jelen van, mert most ott kell lennie. Mária példa lehet abban is a számunkra, hogy mindig megteszi a kötelességét. A legnagyobb fájdalmak és kétségek között is azt teszi, ami a feladata. Rendkívül fontos, az a gyakorlatiasság, amellyel cselekszik. Most is részt vesz a gyászszertartáson, nyilván gondja van a következő lépésre, a test balzsamozására, és egyéb tennivalókra is. Bölcs asszony, aki tudja, hogy ha ma el tud menni a következő feladatig, akkor majd holnap is lesz ereje, hogy kötelessége szerint cselekdjen.
Ha fáj, ha járja a tőr a szívedet, ha legszívesebben bénult fájdalommal bámulnál, gondolj Máriára. Igyekezz összeszedni a feladataidat, kötelességeidet, és tegyél meg egyet. Ha megteszed, holnap menni fog a következő is. A fájdalom marad, és nehéz lesz nem arra koncentrálni, de gyakorold magad a kötelesség cselekvésében, a minden körülmények között előrelépésben. Ha maradsz, lemerevednek lélekizmaid, és holnap csak mélyebbre jutsz. Indulj előre, Mária példáját követve, ki a mélységből; ma egy lépést, és holnap a következőt.
Mennyei Atyánk!
Hálásak vagyunk, mert olyan példákat adsz elénk, akiket nemcsak követnünk szabad, de életünk mélységeiből is nyomukban juthatunk előre. Segítsd a mi lelkünk izmait, amikor emelni kell a lábunk, pedig minden a földre húz. Sasszárnyakon hordozz, amikor leteper a bánat.
Hadd jussunk Veled egyre előre, a Te útjaidon, a Te erőddel!
Ámen!
“A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” – Keresztelő János kétsége
A Generális Konvent Elnökségének felhívásához csatlakozva imádkozunk a betegekért, a gyógyítókért és a döntéshozókért. A kétnaponta megjelenő elmélkedések erőt és reményt adhatnak a Biblia legnagyobb alakjainak példáján keresztül.
Keresztelő János egyike a legnagyobbaknak, akiket a Szentírás elénk hoz. Születésétől kezdve Istennek szentelt életet él, felnőve pedig valóra váltja a próféciát, miszerint a Messiás útkészítője lesz. Ordas ellenfeleinek hirdette, hogy elközelgett az Isten országa, ha meg nem térnek mindnyája elvesznek. És az Isten csodát tett általa, sokan megtértek, megkeresztelkedtek, új életet kezdtek. Nem véletlen, hogy amikor Jézus színre lép ott veszi fel a fonalat, ahol János elejtette : „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!”
De most börtönben látjuk őt, mert Heródes nem tűrte, hogy bűneiért őt is megfeddte. Az ember, aki a pusztában lakott, aszkéta módra élt, bizonyosan a börtönben sem tört meg. Nem feledte el küldetését. Különösen emlékei közé éghetett az a pillanat, amikor Jézust megkeresztelte a Jordán vizében, majd az Atya tett bizonyságot Róla. Ezt a kérdést üzente Jézusnak a fogságából: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?”
Nem tudom, hogy érzitek-e az ebben a kérdésben feszülő tettrekészséget, vágyat a bizonyosságra? Nem baj, ha nem Te vagy, de tudnom kell biztosan! Mert ha nem Te vagy, akkor még dolgom van, akkor még élnem kell, akkor az út még nincs készen.
De érezzük azt is, hogy a bizonytalanság valamiképpen mégis mélységbe rántja Jánost. Felteszi ezt a kérdést, ami erről árulkodik. A korábbi határozottsága elenyészik és bizonyosságot akar szerezni, hogy nem tévedett-e. Hogy hallotta az Atya szavát? Hogy ott volt Máriának és Erzsébetnek a bizonyságtétele az Úr ígéreteiről? Igaz, de mégis elbizonytalanodik.
Azt hiszem mindannyian voltunk már hasonló helyzetben. Megtapasztaltuk Isten gondviselését, átéltük szabadítását és sok csoda dolgot láttunk, mégis, életünk egy pillanatában minden kétségessé válik. Nem a börtönbeli nehézségek miatt, hanem mert félünk, hogy tévedtünk, hogy amire feltettük az életünket, az hiábavalóság volt.
Mi sem kapunk más választ, mint János: „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.”
A szemünk elé adja és emlékeinkbe idézi, hogy miket éltünk át Vele, hogyan gazdagított és viselte gondunkat. A szemünk látta tények, az emlékeinkből előtörő emlékek, a megtapasztalt valóságok tehetnek bennünket bizonyossá. Ne hallgassunk azokra a kísértő gondolatokra, amelyek kicsinyhitűségbe és kételkedésbe akarnak taszítani minket. Isten valóság, nemcsak az univerzumban, hanem a mi személyes életünkben is. Aki befogadta Őt a szívébe, annak az életében munkálkodik, megajándékozza, megerősíti. A kételkedések közepette helyezzük a lábunkat a megtapasztalt jelenlétének lépcsőfokára, kapaszkodjunk a kezébe és engedjük, hogy felemeljen. Aztán tegyünk még egy lépést felfelé, majd még egyet. Ez az egyetlen mód a pincesötétből, ahová a kísértő húz le, az Ő világosságára jutni ki.
Mennyei Atyánk!
A Te hangod ma is azt súgja, hogy Jézus a Te szeretett fiad, aki azért jött a mennyekből erre a földre, hogy mi Hozzád mehessünk. Látod, hogy az ördög mindig támad, a kétségeskedés és a bizonytalankodás útján távolít Tőled. Engedj emlékezni és emlékeztess jótéteményeidre, áldásaidra, gondviselésedre, hogy a Te örök szeretetedre örök hűséggel válaszolhassak!
Ámen!
A Generális Konvent Elnökségének felhívásához csatlakozva imádkozunk a betegekért, a gyógyítókért és a döntéshozókért. A kétnaponta megjelenő elmélkedések erőt és reményt adhatnak a Biblia legnagyobb alakjainak példáján keresztül.
Előző alkalommal Naámán betegségének első részét tekintettük át, most térjünk rá a történet második részére, amely nem kevesebb tanulságot tartalmaz.
Naámán elmegy a prófétához, aki egyszerű gyógymódot ajánl neki: „Menj, és fürödj meg hétszer a Jordánban, akkor újra megtisztul a tested!” Jaj, de jó! Hát csak ennyi? De Naámán nem így reagált, hanem megharagudott, bizonyára azt hitte a bolondját járatják vele. Ő többet várt, nagyobb hókuszpókuszt, több csinadrattát, végül is fizető beteg. Hála az Úrnak, hogy megint csak voltak mellette bölcsességet kapó szolgák, akik okosan beszéltek: „Atyám, ha a próféta valami nagy dolgot parancsolt volna, azt megtennéd, ugye? Mennyivel inkább megteheted, amikor csak azt mondta, hogy fürödj meg, és megtisztulsz.” De jár egy kis dicséret Naámánnak is, mert hallgat a szavukra, bemerítkezik és megtisztul.
Hadd legyen ma ennek a történetnek egy nagyon valóságos, aktuális és talán éles tanulsága. Végül is, ha nem úgy olvassuk az Igét, hogy abból mit tanít az Úr ma, nekem és itt, akkor valóban nem több a számomra történeti könyvnél.
Ma is vannak olyanok, akik azt mondják, hogy a gyógymód, amit az orvos mond, az nem jó. Mi magyarok sokáig csak a focihoz értettünk mindannyian, az utóbbi években ehhez felzárkózott a politika, manapság pedig a járványügy terén mutatunk kompetenciát, mind a tíz millióan. Amikor a gyorsan terjedő és sokak halálát vagy egészségkárosodását okozó járvány elleni védekezésképpen azt javasolják, hogy tartsunk távolságot, hordjunk maszkot, csökkentsük a közösségi kapcsolatainkat, akkor sokakban felmerül, ami Naámánban: Ez nem lehet ilyen egyszerű! Ezt nem tudom elfogadni! Valami nagy dolgot várunk: vakcinát, gyógyszert vagy talán egy közepes méretű csodát. És ebből az attitűdből sajnos gyakran fakad, hogy kritizáljuk a szakértőket, a maszkhasználat ellen bujtogatunk, és a védelmi intézkedésekkel szembeni közönyünkkel emberi életeket veszélyeztetünk.
Olykor el kell fogadnunk, hogy ami a hatalmunkban van, az csak ennyi. Naámán életében is nyilvánvalóan Isten cselekedetett, hogy naggyá tegye az Ő nevét az arámi előtt.
Figyeljünk fel azonban egy még mélyebb igazságra és tanításra, amelyet ez a rész tartalmaz. A vízben való megmerítkezés és megtisztulás nyilvánvaló keresztségi utalásán túl Jézus áldozatának elfogadására is tanít bennünket a történet. Sokan vallják, hogy azért nem tudják elfogadni Jézus áldozatát a maguk számára, mert az nem lehet, hogy ingyen kapjanak ilyet. Jó lenne kiérdemelni, megküzdeni vagy legalább megfizetni. Ezzel csak az a baj, hogy nem lehet. De az ingyen kegyelem, a Jézus-megfizette váltságdíj a miénk lehet, ha elfogadjuk. Ne szégyelljük, hogy nem adunk érte semmit. Mit is adhatnánk? A recept egyszerű: menj a kereszthez, Jézushoz és fogadd el a váltságát. Akarj tiszta lenni és bűntelen, és ő megtisztít!
Drága Jézus!
Mostani nagy mélységeinkben, bajunkban, a veszedelem közepette is dicsőítünk Téged, áldunk Téged és magasztalunk Téged, mert fel tudunk tekinteni a keresztre. Ahogyan a Mózes emelte rézkígyóra tekintők meggyógyultak, úgy mi is megtisztulunk a Te kereszted alatt.
Adj alázatot, hogy rábízzuk magunkat azokra, akik jobban értik a járványt, tudva azt, hogy a Te kezedben vagyunk mindenképpen!
Adj felelősséget felebarátaink felé, hogy ne közönnyel szemléljük őket, hanem javukat keressük!
És ha majd mindebből kiemelsz bennünket hadd tudjunk mi is - Naámánhoz hasonlóan - áldani Téged, és soha nem ismerni rajtad kívül mást!
Ámen!
“A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” - Naámán, az alázatos
A Generális Konvent Elnökségének felhívásához csatlakozva imádkozunk a betegekért, a gyógyítókért és a döntéshozókért. A kétnaponta megjelenő elmélkedések erőt és reményt adhatnak a Biblia legnagyobb alakjainak példáján keresztül.
Ma röviden tanítson bennünket az Úr egy eredetileg pogány emberen keresztül. Ne lepődjünk meg, eredetileg mindannnyin pogányok vagyunk. A baj csak akkor van, ha azok is maradunk, még ha Isten csodáit is éljük át!
Ez a pogány ember Naámán volt, az arámoknak, Izrel ellenségeinek hadseregparancsnoka. Egy napon gyanús jeleket észlelt magán, foltokat vett észre a testén. Bélpoklos lett, ami akkoriban halálos betegség volt, és egyben társadalmi kivetettséget is jelentett. Senki nem tudta a megoldást, pedig rendelkezésre állt vagyon és hatalom. Volt azonban ennek a katonának egy zsidó rabszolgája, egy kislány, aki ismerte Isten hatalmát, és prófétáinak képességeit. Ő ajánlotta, hogy kérjen segítséget a prófétától.
Ne is menjünk tovább, maradjunk ennél az apró, de a gyógyuláshoz nélkülözhetetlen pillanatnál. Sok mindenről beszélhetnénk még: hogyan talál egymásra Naámán és Elizeus, hogy reagál ez a katona a számára túl egyszerű gyógymódra, milyen hálát érez gyógyulása után Isten iránt. De most csak a minden áldást elindító jelenetet nézzük meg.
Ez a kis rabszolgalány minden szempontból hátul volt a sorban. Rabszolga volt, jogfosztott, ráadásul lány, minden erő, vagyon és hatalom nélkül. De volt valamilye, illetve kettő, ami mégis egy. Volt neki hite az Úrban, akinek minden lehetséges. És volt jó szíve, figyelő szíve, hogy meghallotta urának panaszát, baját. De ez egy, hiszen a igaz hitből figyelmes szív sarjad. Így jutott Naámán az életmentő hírhez: “Bárcsak eljuthatna az én uram a samáriai prófétához! Az majd meggyógyítaná a betegségéből!”
Naámán pedig a kislány szavára elindul az ellenséghez. A mai fertőzésektől hangos időkben nagyon jól megértjük Naámán örömét, hogy valaki reményt kínál a gyógyulásra halálos bajából. Nincs semmi, ami visszatarthatná. Talán mondták neki a barátai: “Csak nem hiszel egy ilyen gyereknek? Hiszen izreli! Csak nem mész el az ellenségeinkhez? Legyen már büszkeséged, nem kérhetsz tőlük segítséget!” De Naámán belekapaszkodik a reménybe, nincs büszkesége, mindent hisz és mindent remél.
Isten szava hangzik a kicsinyeken keresztül, alkalmas és alkalmatlan embereken keresztül, jó és rossz időben. Ne féljünk, ne röstelljünk az Úrra hallgatni csak azért, mert nem tetszik az, aki szól. Az Úr számtalanszor beszélt a gyengék és erőtlenek felmagasztalásáról, ne kétségeskedjünk hát, hogy az Ige képviselői lehetnek.
Akadály lehet a gyógyulásban, ha nem tetszik, amit hallunk. Naámánnak elég oka lett volna gyűlölni vagy legalább félni Izraeltől. Talán gyűlölte vagy félt is tőle. De ez nem volt akadálya annak, hogy segítséget kérjen. A büszkeség szép és nemes dolog, olykor szükséges is, de sosem gyógyít. Az Istenhez alázkódó ember azonban segítséget kaphat testi és leliki szenvedéseiben is attól az Istentől, akinek minden lehetséges.
Mennyei Atyánk!
Hozzád jövünk dicsőíteni, áldani és magasztalni Téged, most éppen hatalmas gyógyító kezedért. Hálát adunk a betegeket hívó szavadért, lelkeket erősítő drága Igédért.
Adj nekünk nyitott füleket és szíveket meghallani a szenvedők kérését, és Hozzád vezetni őket.
Adj nekünk alázatot, amikor Te szólsz és hívsz, hogy kemény szívünkkel ne álljunk ellen a kegyelemnek.
Gyógyítsd meg a betegeket, erősítsd ápolóikat és vezesd bölcsességre azokat, akik döntéseket hoznak. Mert Tiéd az ország, a hatalom és dicsőség mindörökké!
Ámen!
“A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” - Júdás, akit nem értünk
A Generális Konvent Elnökségének felhívásához csatlakozva imádkozunk a betegekért, a gyógyítókért és a döntéshozókért. A kétnaponta megjelenő elmélkedések erőt és reményt adhatnak a Biblia legnagyobb alakjainak példáján keresztül.
Júdás az Újszövetség egyik olyan alakja, akiről soha nem szólnak prédikációk, és történetét nem elemzik vaskos könyvekben. Kicsit szégyelljük őt, mintha mi magunk is bármikor készen állnánk elkövetni, amivel őt vádoljuk. De ne gondoljuk, hogy szerepe mellékes lett volna, hogy nem érdemes alaposan áttekinteni, mit tanulhatunk tőle. A Szentírás nem tartalmaz felelsleges írásokat, történeteket, vagy alakokat.
Motivációit nem értjük. Egyesek szerint gazember volt, aki ellopta a tanítványi közösség kicsiny “vagyonát”, mint annak kezelője. Mások szerint olyan hazafi, aki azért árulta el Mesterét, hogy “kiugrassza a nyulat a bokorból”, és Jézust tettekre sarkallja. De valójában elegendő annyit tudnunk, hogy az történt, amit a Biblia így ír le a maga tömör módján: “a Sátán pedig bement Júdásba”(Lk. 22,3). Nem a természetétől fogva volt ő áruló, hanem az ördög áldozatává vált. Mindazonáltal eszköze is volt a megváltásnak, hiszen előre meg volt írva, hogy kell lennie kárhozat fiának, aki mozgásba lendíti a megtorlás folyamatát, amely végül a kereszthalál és a feltámadás üdvszerző eseményében ér célt.
Júdás példáját, mint másét is, abból a szempontból igyekszünk megnézni, hogy milyen mélységeket járt meg, hogyan reagált. A különös, hogy nála nem találjuk meg, hogy mi távolította el Jézustól, hogyan jutott oda, hogy el kell árulnia Őt. Hiszen kétségtelen ez volt a mélység előszobája. Nagyterme pedig nem más, mint a pillanat, amikor beállít a nagytanács elé a harminc ezüst visszafizetésének szándékával. A gúnyos felelet döbbenti rá, hogy tette visszavonhatatlan, szándéka - legyen az bármi is - nem ért célt, és a számára nincs remény. Fejét hurokba hajtja, és bevégzi életét.
A reménytelen helyzeteknek van előszobája és van nagyterme, amely a legmélye ennek az állapotnak. De mindenki eldöntheti, ott a legmélyebb bugyorban, hogy marad vagy a világosságra jön onnan. Nem lehet kétéséges, hogy Júdás, az áruló számára is volt bűnbocsánat és volt kegyelem. De ő elkeseredettségében nem tudott sírni, talán még átkozódni sem, nagy nekikeseredésében csak az első fáig jutott.
Testvérem! Ha el vagy keseredve, sírj, hibáztass másokat, de ne menj el szótlanul Isten felkínált kegyelme mellett. Mindig van idő, hogy összeroskadj és felállj, hogy mentegetőzz és megbánd, hogy az Úr lesújtson és helyreállítson. Adj időt magadnak és Istennek is!
Péter apostol esetét egy külön részben nézzük meg, de érdemes őt most is ide idézni és ellentétbe állítani Júdással.Péter is elárulta Jézust, de őt megmentette az Úr pillantása, amellyel árulása után rátekintett. Ez azért történhetett így, mert Péter Jézus mellett maradt, ha lopva is, de követte Mesterét.
A hely és az idő! Mindig légy ott Jézus mellett! Akkor is, ha fáj, akkor is, ha vádolod, akkor is, ha örömöd van. Ragaszkodj ahhoz, hogy az Ő jelenlétében éled az életed! És mindig adj neki időt, hogy foglalkozzon veled! Ne rohanj el, ne cselekedj esztelenül, ne tégy olyat, ami már megváltoztathatatlan.
Úr Jézus Krisztus!
Eléd hozom árulásom pillanatait, és eléd hozom mélységeimet, amelyekből már nem látom a kiutat. Tekints rám megbocsátó tekinteteddel! Hálát adok Neked, hogy amikor emberi módon már nincs megoldás, Nálad akkor is szeretet, megbocsátás, és örök üdvösség vár.
Kérlek, hogy mindig adj helyet magad mellett, köss magadhoz, hogy onnan semmi el ne vonzhasson. Kérlek, adj nekem időt, hogy mindig legyen elég Eléd állni, Veled találkozni, sírni és szenvedni, ha kell, de felépülni és újat kezdeni is.
Ámen!
“A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” - Jónás, Isten menekülő prófétája
A Generális Konvent Elnökségének felhívásához csatlakozva imádkozunk a betegekért, a gyógyítókért és a döntéshozókért. A kétnaponta megjelenő elmélkedések erőt és reményt adhatnak a Biblia legnagyobb alakjainak példáján keresztül.
Jónást nem szükséges bemutatnunk a bibliaolvasóknak. A ninivei küldetés elől elfutó, a cethal gyomrában megtérő, majd a lombos bokor alatt csalódottan panaszkodó próféta életét érdemes abból a szempontból is megvizsgálni, hogy milyen mélységeket járt meg, és azokat hogyan kezelte.
Érdekes lenne szólni és tanulni a felismert, de el nem vállalt feladat következményeiről, a mélységekben felismert igazságokról, vagy a hűségesen végzett szolgálat jutalmáról is. Most azonban - nem feledve alapvető célunk, miszerint a lelki és fizikai mélységekben lévőknek szeretnénk Isten igazságát és vigasztalását hirdetni - csak a csalódott prófétát szemléljük.
Az eltagadott, majd felismert és vállalt küldetés után Jónás egy enyhet adó bokor alá ülve várja jól végzett munkája megérdemelt gyümölcsét, hogy legalább abban része lesz, hogy láthatja elpusztulni a várost, akinek hirdette az ítéletet. De a pusztulás csak nem jön, és a prófétában növekszik a harag és a csalódottság. Nem akartam ezt az egészet, de legyőztél, megcsináltam, most mégis az én megszégyenülésem a vége? Hát igazságos ez?
Igazságos ez? Isten nem Ninive pusztulását akarta, hanem a város megtérését. Ebben volt jó eszköze Jónás. De ő nem az irgalom képviselőjeként lépett fel, hanem ítélő bíróként.
Legyünk egy pillanatra őszinték Isten előtt, mert Jónás története erre int. Mi keresztyének, akik igyekszünk az Urat szolgálni, keressük az akaratát, és időnként önmagunkat megtagadva tesszük, amire hív, mit várunk cserébe? Legalább annyit, hogy amit tettünk, annak hatása legyen. Mindennapi tapasztalatunk lehet Jónás csalódása, ha nem a kegyelem felől nézzük Istent, és magunkat nem a kegyelem eszközeinek tekintjük. Az általunk kimondatott feddő szóval vagy akár keményen korholó ítélettel is a megmentésre törekszik az Úr.
Amikor magunkon érezzük Isten súlyos kezét, amikor minket ér nehézség, akkor jogosan tódul fel bennünk a panasz és a csalódottság. Pontosan annyira jogosan, ahogyan Jónásban is. De ahogyan őt, úgy minket is szelíd szóval nyugtat, és érthető példával győz meg szeretetéről.
A könyv egyszercsak véget ér, Isten beszéde közben, és hiányoljuk nagyon Jónás válaszát. Ez a történet bennünk folytatódik, mert Isten a mi válaszunkat várja, a mi ámenünket akarja hallani, és a mi szánkból kéri: Legyen meg a Te akaratod!
Mindennapi kis és nagy csalódásainkban sose feledjünk, hogy az a kegyelem, amit sajnálunk felebarátainktól, az a kegyelem tart bennünket is! Csak a kegyelem! Sola gratia!
Atyánk a Jézus Krisztus által!
Áldunk Téged, magasztalunk Téged, mert szeretsz, mert tart még a kegyelem ideje. Megvalljuk, hogy enélkül csak haszontalan bűn volna az életünk, míg így a Te gyermekeid lehetünk.
Bocsásd meg, amikor lázadunk ellened!
Bocsásd meg, amikor értjük, hová kell mennünk, de nem akarunk!
Bocsásd meg, amikor kegyetlenek és engesztelhetetlenek vagyunk!
Formálj át a Te békéd, kegyelmed és jóságod eszközeivé bennünket!
Bármi legyen a mi véleményünk, akaratunk, szándékunk vagy reménységünk, hittel és bizalommal tudjuk kimondani: Legyen meg a Te akaratod!
Ámen!
“A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” - Jób, a nagy szenvedő példája
A Generális Konvent Elnökségének felhívásához csatlakozva imádkozunk a betegekért, a gyógyítókért és a döntéshozókért. A kétnaponta megjelenő elmélkedések erőt és reményt adhatnak a Biblia legnagyobb alakjainak példáján keresztül.
Az első alak, akit meg kell említenünk és példaként kell állítanunk, Jób. Ha a szenvedés mélységeit és az abból való szabadulást kívánjuk szemlélni és abból tanulni, akkor kétségtelenül az egyik legnagyobb tanítómesterek egyike ő. A feddhetetlen, istenfélő és Istentől gazdagon megáldott ember, akit a számára rejtélyes okból számtalan sorscsapás ér. Gyermekeinek halálakor, vagyona elvesztésekor még alázatos tudott maradni, amikor mintegy végső csapásként a Sátán fekélyekkel verte meg, eltávolította tőle a feleségét, még akkor is hűséges maradt. De mindez már sok volt neki és néhány nap múlva, erősítésére érkező barátai társaságában, megszólalt és panaszra nyitotta a száját.
Jób kitárja a szívét Isten előtt és elmondja mindazt, ami fájdalmából telik. Közben barátai keresik és kutatják, sőt meggőyződéssel állítják, hogy ismerik balsorsának okait. Hiába mondja Jób, hogy ez nem igaz, barátai bizonyosak benne, hiszen ok nélkül semmi sem történik.
Mennyire ismerős ez a történet manapság. Hányan keresik kereresztyénként a járvány kitörésének és világszerte való terjedésének okait. Talán Isten büntetése? A könyörülő, jóságos Istené? Az nem lehet! Vagy esetleg próba? Ha az, mit kellene tennünk? Vagy mi magunk kerestük a bajt, és Isten csak hagyta, hogy megtörténjen? Mi a kiút ebből?
Nem tudom a választ, senki emberfia nem tudhatja! De merítsünk erőt, Jóbnak, Isten nagy szenvedő emberének példájából, és lássunk néhány világosan elénk táruló tényt.
A Jóbot ért veszedelem nem Jób hibája volt. Szeretünk mi is úgy gondolkodni, mint a Jézus korabeli ember, akk azt a kérdést tették fel, hogy ki vétkezett, hogy az az ember vakon született. Vagy a silóámi torony ledőlésekor elpusztult emberek, akikről maga Jézus mondta el, hogy nem voltak bűnösebbek, mint bárki más. Mindennek oka van, de nem lehetünk annyira fennhájázóak, hogy azt gondoljuk, minden okot meg tudunk ismerni és érteni. Bizonyos, hogy oka a járványnak is van, de hogy ennek megismerésére képesek vagyunk-e, az egészen más kérdés.
Jób története egyértelműen mutatja, hogy Istennel lehet perelni, bár, hogy érdemes-e az felettébb kétséges. Jób annyira belelovalja magát a panaszba, hogy elveszíti az alázatot és felelősségre vonja Istent. Isten pedig beleáll ebbe a perbe, és lépésről lépésre bizonyítja igazát Jóbnak. Óriási különbség, hogy Istennel vitatkozom valamiért vagy Istent szidom azért. A keresztyén ember még haragjában is Istenhez megy, még akkor is tudja, hogy hol van a megoldás. Amikor értetlenül állunk korunk nagy válsága előtt, akkor mi is tudhatjuk, hogy az egyedüli megoldást Isten kínálhatja. Csak a Vele való kapcsolatban nyerhetünk értelmet, békességet, jövőt. Ha ma fáj valami, akkor lépj Isten elé, mond el neki, ha kell panaszold, de csak neki, és senki másnak.
Nincs emberi megoldás! Ó, azok az áldott barátok, akik vígasztalni siettek és már az első látáskor elbuktak: “Amint azonban messziről megpillantották, alig ismertek rá. Hangosan sírni kezdtek...” A vígasztalók vígasztalhatatlanok voltak. Akik bátorítani érkeztek, egészen elveszítették bátorságukat. Amikor visszanyerték csak emberi módon voltak képesek szólni, emberi módon gondolkoztak, emberi vádakat hoztak fel. Ha Jób kapcsolata nem olyan közvetlen Istennel, hogy meghallja az Ő szavát, a barátai vigasztalásától aztán elemészthette volna magát egészen.
Még egy tanulság: nyitott volt Isten válaszára. Az Úr fellép a vádlottak padjára és felel Jóbnak. Bemutatja az Ő végtelen hatalmát és jóságát, amire csak az alázat lehet a reakció. Mi is sokszor igyekszünk életünk viharait “felövezve, férfiasan” kezelni, erőből, igazságunk biztos tudatában. Bizony kell hozzá egy pandémia, egy parányi, láthatatlan erő, hogy rájöjjünk, Isten hatalmas keze tart bennünket, nem pedig emberi tehetségünk.
Jób, a nagy szenvedő, de végül Istennel győzedelmeskedő példa intsen bennünket alázatra, és ne lankadjunk meg szorítani az Úr értünk kinyújtott karját!
Mennyei Atyánk, megvalljuk, hogy minden büntetést megérdemlünk tőled. Amióta az első kísértésben elbuktunk folyamatosan csak ellened cselekszünk. Felebarátainkat gyűlöljük, a teremtett világot pusztítjuk, Téged pedig semmibe veszünk.
Uram, a próbában gyengék vagyunk, és elbukunk, ha Te nem állsz mellettünk.
Megértettük, hogy ez a mostani járvány sem független tőled és tőlünk. Biztosak vagyunk benne, hogy oka van, és felünk, hogy mi magunk vagyok azok.
Könyörgünk Hozzád, hogy ebben a helyzetben is tanítványaid lehessünk, hogy Téged tudjunk felmutatni a szenvedő világnak!
Eléd hozzuk a betegeket, akiknek Te adhatsz gyógyulást. Eléd hozzuk a gyógyítókat, akiknek te adhatsz erőt és tudást. Eléd hozzuk mindazokat, akiknek döntéseket kell hozniuk, hogy te adj nekik bölcsességet, ami túl van az emberi ismereten és felkészültségen.
Kérjük Urunk, hogy állítsd meg ezt a csapást és hozz békét a világra! Kérünk, hogy megtanuljuk, amit Te akarsz nekünk tanítani!
Atyánk, legyen meg a Te akaratod!
Imádságra hív a Generális Konvent Elnöksége
A Generális Konvent Elnökségnek közleménye
A Generális Konvent Elnöksége azzal a kéréssel fordul a magyar reformátusok közösségeihez, hogy a koronavírus-járvány idején tartsanak könyörgéseket, imaközösségeket és egyéni imádságokban is vigyék a Gondviselő Isten elé a betegeket gyógyulásért, a gyógyítókat erőik megújításáért, a döntéshozókat bölcsességért. Tegyük ezt egymás iránti közös felelősségünket is gyakorolva, türelemmel hordozva élettevékenységeink korlátozását és reménységgel várva a veszedelem elmúltát. „Tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért!” (1Tim 2,1)
Alapítványunk örömmel csatlakozik az imafelhíváshoz és a maga módján igyekszik elősegíteni azt. Szeptember 27-től kezdődően két-három naponta rövid elmélkedésekkel mutatjuk be a Biblia mélységekbe esett alakjait és azt, hogy ők hogyan fogadták helyzetüket.
Reméljük, hogy az elmélkedések hasznára válnak minden imádkozó keresztyénnek!
Petrecz Sándor Emlékplakett
Örömmel értesítünk mindenkit, hogy elkészült a Petrecz Sándor Emlékplakett Csák Attila szobrászművész alkotásaként.
Az emlékplakettet ősszel adjuk át olyan jeles személyeknek, akik Páty közéletében, a keresztyén kultúra és hitélet, valamint a hagyományőrzés területén kiemelkedő munkát végeztek.
A jelöléseket a petreczalapitvany@gmail.com címre várjuk 2020. szeptember 15-ig a jelölt nevének, és annak megjelölésével, hogy miért tartja a jelöltet méltónak a díjra.
Már jelen vagyunk a Facebook-on is
A digitális kor kihívásainak megfelelve létrehoztuk az alapítvány FB oldalát.
A járványhelyzet sok tekintetben hozott változást. Többek között a közösségi tevékenységet is online platformokra helyzete át. Az előttünk álló időszakot még nem ismerjük,de biztosak vagyunk abban, hogy helyes ilyen formában is biztosítani az alapítvány iránt érdeklődők tájékoztatását és a kapcsolattartást.
Maradjanak velünk, kövessenek bennünket, legyene részesei továbbra is értékteremtő közösségünknek!
Láz ellen tűzzel – pünkösdi gondolatok
Pünkösdre készülünk. A Lélek kiáradásának, a keresztyén egyház megszületésének nagy emléknapjára. Máté Evangéliumának 8. részének 14-15. verseiben olvasunk Péterről és az ő anyósáról, aki lázas betegen fekszik otthon. Jézus betér, meggyógyítja, ő pedig felkel és azonnal szolgál neki. Amikor ezt olvastam szinte magától kapcsolódott össze bennem a láz és a tűz képe. Rokon fogalmak ezek, nemcsak a hangzásbeli hasonlóság miatt, de ugyanúgy a meleg, az elemésztés képét hozzák elénk. Mégis érzékeljük, hogy különbségről van szó. Most pünkösdre készülve hadd szóljak erről a különbségről.
Kétféle lázról is beszélhetünk. Az egyik, amiről itt olvasunk: lever a lábunkról és ágyba szorít. A másik állandó mozgásba hoz, megállíthatatlan tevési kényszert eredményez, nyüzsgésbe kényszerít. Nagyon eltérőek, de egy valamiben közösek: mindkettő a betegség tünete. Az elsőről nem kell sokat beszélnünk, hiszen mindennapi a történet, így a koronavírus közelében, különösen hétköznapi esemény. Ez kapta el Péter anyósát, és ebből állította talpra Jézus. Az ilyen láz hasznos, mert megállít, pihenésre késztet, és a betegséget okozó baktériumot vagy vírust is igyekszik elpusztítani, kilökni a szervezetből. A gyógyulás pedig a szolgálatra való készséget hozza el.
A másik láz korunk terméke. Ahelyett, hogy megpihennénk, lótunk-futunk, és ideges kapkodásban éljük az életünket. Űz és hajt ez a láz. Nem ad átgondolásnyi időt sem, csak az eredményt nézi, legyen az jó vagy rossz. A teljesítmény számít csupán, a gyors döntések és a mihamarabbi továbblépés. Csak soha ne állj meg gondolkodni az élet nagy kérdésein, vagy éppen egy madár röptén. Csak soha ne legyen időd körbenézni, mást meglátni. Érezd magadat rosszul, ha nem teszel semmi, és szégyenkezz, ha egy pillanatara is lassítanál. Ez a láz hagy maga után szétesett családokat, elhanyagolt kapcsolatokat, lepusztított környezetet. Morál nélküli világot teremt, mert a morál a szív képessége, amelynek ez a láz semmi helyet nem hagy, hacsaknem a vágyakozás hamis illúziójában.
Mindkét láz a betegség tünete. Míg az elsőt érti a tudomány, a másikkal nem tud mit kezdeni. „Lázasan” kutatja, de éppen ezért okát soha meg nem találhatja. Mert ez a betegség a békétlenség, a szeretetlenség, a türelmetlenség, a csendetlenség jelenségeinek összessége, vagyis az Isten nélkül-valóság.
A tűz ezzel szemben a Szentírásban sok helyütt úgy jelenik meg, mint Istentől származó, mint az isteni üzenet közlője. Mózesnek Isten egy égő csipkebokorból szól, ami égett, de el nem égett. (Mekkora kegyelem, egy életen át Istenért égni, de nem elégni!) Illés próféta Isten tüzét hívta le az áldozati ajándékokra, amely azt elemésztette, s ezáltal nyilvánvalóvá lett, hogy Isten mindenek felett való Úr, Illés pedig az Ő prófétája, szemben a Baal prófétáival. De benne volt a tűz bizonyára abban a kénköves pokolban is, amely elpusztította Sodomát és Gomorát, Isten ítéleteként. Tűz edzi az acélt és tűzzel tisztítják meg az ezüst ércét is. Bizony az utolsó napokon majd a mi hitünk is ilyen tűzpróbán megy át, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy amit az alapra építettünk szalma-e vagy örök érték.
A Szentlélek az első pünkösd alkalmával lángnyelvek formájában szállt le a tanítványokra, akik betelve nyelveken szóltak, mindenkihez a maga módján, amit megértett, és ennek eredményeképpen ezrek lettek Jézus Krisztus követőivé, az egyház első zsengéiként. A tűz ugyanis megelevenít, cselekvésre késztet, és lelkesedést ad a szolgálatra. A tűz nem belőlünk és különösképpen nem a bennünk lévő betegség miatt keletkezik, hanem Isten gyújtja meg. A Lélek tüze elindít abba a szolgálatba, amelybe Isten szán, és ott folyamatosan táplálja a mi hitünket. Amikor Jézus azt mondja, hogy Ő azért jött, hogy tüzet hozzon a világba, és mennyire szeretné már, hogy lángoljon, akkor talán erre gondolt. (Lk. 12,49)
A Lélek tüze éget, de el nem égünk. A láz pedig csak eléget minket, mert abba a betegségbe csak belehalni lehet. Amikor a pátriárkákról azt olvassuk, hogy az élettel betelve haltak meg, irigység lehet bennünk. Ma hányan halnak meg úgy, hogy csak a halált ízlelik, mert egész életüket a láz hatotta át.
Pünkösd ma arra hív, hogy a bennünk élő lázat, pusztító betegségünk szörnyű tünetét váltsuk fel a Lélektől kapott tűzre. Mert a lázra csak egy gyógymód van: a Lélek tüze. Kegyelem, hogy ma is kapható, vehető, átélhető.
Somogyi Imre
JÖJJ EL, SZENTLÉLEK!
Fájó emberszívbe,
mint gyógyító balzsam,
lázongó lélekbe,
mint hódító dallam,
zokogó sírásra,
mint öröm harangja,
életnek, tavasznak
hívogató hangja:
Jöjj el, Szentlélek!
Gyenge női szívbe,
mint az erő lángja,
kereső lélekbe,
mint lobogó fáklya,
kedvesség és jóság
langyos fuvalmával,
a szelíd Megváltó
gyöngéd uralmával:
Jöjj el, Szentlélek!
Kis gyermeki szívbe,
mint a csengő ének,
ártatlan lélekbe,
mint a vidám élet,
ezüstkacagással,
angyalseregekkel,
atyai mosollyal,
igaz szeretettel
Jöjj el, Szentlélek!
Családi tűzhelyre,
mint a hit szikrája,
– békesség, boldogság
borulván így rája, –
magas palotáknak
fényes nagytermébe,
kicsi házikóknak
virágos csendjébe
Jöjj el, Szentlélek!
Szomorú özvegyhez,
mint a remény napja,
éhező árvákhoz,
mint az árvák atyja,
könnyek törlésére,
orvosság-adásra,
testvéri szent csókra
és vigasztalásra
Jöjj el, Szentlélek!
Bűnnek tengerében
hánykodó habokra,
minden nemzetekre,
kicsikre-nagyokra,
hitnek sugarával,
Jézus szerelmével,
az örök Atyának
örök kegyelmével
Jöjj el, Szentlélek!
ÁLDOTT NAGYPÉNTEKI EMLÉKEZÉST ÉS BOLDOG HÚSVÉTI ÖRVENDEZÉST KÍVÁN A PETRECZ SÁNDOR ALAPÍTVÁNY!
Itt a PIRKADAT!
Megjelent az alapítvány keresztyén közéleti magazinjának második, nagyböjti száma:
Hamvazó szerdától nagypéntekig sajátos utat jár a keresztyén ember, mondhatnám keresztutat. Átéli a megkísértést, az elárultatást és a szenvedés kínját, persze csak Mestere nyomában járva, képletesen. Böjtünk célja, hogy ebben is kissé hasonlóvá váljunk hozzá, hogy még egészebben legyünk krisztusibbak. Nagyböjti sorozatunkkal Jézus pusztában való megkísértésének történetén keresztül részesei lehetünk annak az útnak, amely végül a kereszten ért célt.
Elérkeztünk Jézus megkísértésének végéhez. A kísértő eltakarodik és Jézus dicsősége egy pillanatra kiteljesedik, mintegy megelőlegezve a végső dicsőséget:
11"Ekkor elhagyta őt az ördög, és íme, angyalok mentek oda, és szolgáltak neki.” (Mt. 4, 11)
Ez már Krisztushoz illő közösség! Ahogyan angyalok hirdették megszületését a betlehemi pásztoroknak, úgy most, egy újabb diadal után ismét ők azok, aki Vele vannak. Emlékszünk még a kísértő szavaira: ugorj le, úgyis jönnek az angyalok, hogy hordozzanak, meg ne üsd lábadat a kőben. De Ő tudta, hogy nem egyszerűen megütheti a lábát a kőben, hanem elveszítheti a megváltás lehetőségét is. elzavarja az ördögöt a maga ötleteivel, és íme jönnek az angyalok. Legyen ennek a rövid mondatnak egy rövid tanulsága a számunkra: Isten áldása Isten mellett nyerhető el! Más úton, módon, idegen eszközökkel, kizsarolva vagy kényszerítve sosem ér el a kegyelem. Alázatban, a kegyelem Urának közösségében, a kereszthordozásban, az irgalmas szeretet gyakorlásában lehet a tiéd minden.
Mennyei Atyánk!
Áldunk és magasztalunk Téged, hogy ahogyan a mennyei gazdagságra nem zsákmányként tekintettél, úgy a földi gazdagság csábítását is elutasítottad. Nem vállaltál semmiféle közösséget a gonosszal! Végig megmaradtál annak, amivé születtél: reményt hozó Emberfiának.
Hálát adunk Neked a megváltásért, a bűneink megbocsátásáért.
Kérünk Téged, légy erősítőnk, bátorítónk, vigasztalónk, hogy a Te dicsőségedre éljünk!
Ámen!
Nagyböjti gondolatok a pusztából
Kit szolgálsz?
Hamvazó szerdától nagypéntekig sajátos utat jár a keresztyén ember, mondhatnám keresztutat. Átéli a megkísértést, az elárultatást és a szenvedés kínját, persze csak Mestere nyomában járva, képletesen. Böjtünk célja, hogy ebben is kissé hasonlóvá váljunk hozzá, hogy még egészebben legyünk krisztusibbak. Nagyböjti sorozatunkkal Jézus pusztában való megkísértésének történetén keresztül részesei lehetünk annak az útnak, amely végül a kereszten ért célt.
A pusztai negyven napban a kísértő ismét Jézus elé áll és az alábbi párbeszéd játszódik le Máté evangélista tanúsága szerint:
8Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, 9és ezt mondta neki: Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. 10Ekkor így szólt hozzá Jézus: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt. 4,8-10)
A totális támadás kísértése ez. Az ördög, aki egyre inkább szembetalálkozik Jézus isteni mivoltával, mindent bevet. Már nincs taktikázás, már nincs alamizsna, mindent ajánl. Mindent, ami az ő hatalmában van, a „világ minden országát és azok dicsőségét”. Két dolgon gondolkozzunk el ennek kapcsán. először is azon, hogyan is értsük, hogy mindez a sátán hatalmában és uralma alatt van? Hiszen úgy valljuk, hogy minden Istené, Ő uralkodik minden felett, akkor mégis, hogyan mondhatja a gonosz, hogy Jézusnak adja mindezeket? A Szentírás nem egyszer nevezi a sátánt a világ fejedelmének. Annak a világnak az urának, ami látható, ami megromlott, ami emberi. Lépjünk túl, minden filozófiai okoskodáson, humanista berögződésen, és pszichológiai elméleten és valljuk meg: látjuk a magunk megromlottságát és bűnét, és látjuk a világ romlottságát is. Ítéletünk, hogy nemcsak mi magunk, de a körülöttünk lévő világ is romlott. Az a világ, amit Isten jónak teremtett. És legyünk olyan józanok, hogy belátjuk, a világ nem önhibájából lett rossz, hanem mi tettük azzá. Bűnünk egyik természete, hogy fertőz. Mindent beborít, amire kisugárzik. Látjuk hát, hogy a sátán joggal állította, hogy a világ országai és népei mind az ő kezében vannak.
A másik, amit érdemes megnéznünk, hogy mindezeket felkínálja Jézusnak. Nem tesz mást, mint egy ajánlatot ad: Légy az én földi helytartóm! De Jézus nem helytartónak jött, és különösen nem az ördög szolgálatába. Ő nem egyszerűen Isten küldöttje volt, hanem a megszületett Isten. Soha nem éri be kevesebbel, mint Istennek gyűjteni lelkeket és a megváltásban szabaddá tenni őket.
Hálát adunk Istennek, Jézus Krisztusnak, hogy a sátánnak nem volt esélye. Jézus ismerte a saját küldetését és be is teljesítette azt. A kísértésre azzal az ultima ratio-val felel, aminél nincs több vagy nagyobb: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”
Ó, hányan kárhoztatták már a történelem során ezt a fajta kizárólagosságot és kompromisszumképtelenséget! De számunkra, keresztyének számára ez a biztos pont, amelyhez életünk minden idegszálát kötjük. Amikor Jézus később így mutatkozik be: Én vagyok út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. Már megint ez a senki…csak. Kicsit több rugalmasságot, kérem! De Ő sosem tette lehetővé, hogy az övéi kétségben legyenek affelől az út, irány felől, amelyen haladniuk kell. Nincs más! Lehetsz te emberi mérték szerint jó, aranyos, szép, belekóstolhatsz kicsit a „világ minden országának dicsőségébe”, mindez nem elegendő, vagy éppen ellentétes azzal, amit ő kínál. Nincs Isten és a mammon, csak Isten vagy a mammon. És ha ez nem tölt el örömmel, akkor még mindig nem vagy jó helyen!
Jézus elzavarja az ördögöt, aki el is megy, hiszen felkínálta gazdagsága legjavát, de az Emberfia azt is elutasította. Neki nem kellett a világ gazdagsága és dicsősége, csak a fakereszt kellett neki és a Golgota. Tudod miért? Mert, ha elfogadja a világot, akkor mi még mindig a sátán szolgái volnánk. Így pedig megszabadított bennünket a bűnből és halálból.
Nagyböjti gondolatok a pusztából
A bennünk szóló gonosz ellen
Hamvazó szerdától nagypéntekig sajátos utat jár a keresztyén ember, mondhatnám keresztutat. Átéli a megkísértést, az elárultatást és a szenvedés kínját, persze csak Mestere nyomában járva, képletesen. Böjtünk célja, hogy ebben is kissé hasonlóvá váljunk hozzá, hogy még egészebben legyünk krisztusibbak. Nagyböjti sorozatunkkal Jézus pusztában való megkísértésének történetén keresztül részesei lehetünk annak az útnak, amely végül a kereszten ért célt.
A pusztai negyven napban a kísértő ismét Jézus elé áll és az alábbi párbeszéd játszódik le Máté evangélista tanúsága szerint:
5"Ezután magával vitte őt az ördög a szent városba, a templom párkányára állította, 6és így szólt hozzá: Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat, mert meg van írva: „Angyalainak parancsot ad, és kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.” 7Jézus ezt mondta neki: Viszont meg van írva: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” (Mt. 4,5-7)
Az első kísértés a mindennapi jólét kísértése volt. A kenyér, amely a 40 napja a pusztában böjtölő ember-Jézus számára már nagyon hiányzott. Ő azonban akkor is arra mutatott rá, hogy a testi eledelnél fontosabb a lelki táplálék. Rámutatott azonban egy ennél is fontosabb igazságra: a Sátánnal nincs alku, soha, semmiben!
Az ördög látta, hogy Jézus Isten igéjével verte vissza a támadását, így ő is taktikát vált. Már látja, hogy kemény fába vágta a fejszéjét, de soha nem kell őt félteni. Mint már említettem kiválóan ismeri gyengéinket, de emellett gyors tanulásra is képes. Olyan ő, mint egy profi sakkozó, aki előre látja a másik lépéseit, akár több lépéssel is előtte jár, de ha a másik meglepi, akkor képes alkalmazkodni. Olyan rugalmasságról tesz itt is bizonyságot, amely a számunkra az egyik legnagyobb veszélyt jelenti. Mi sokszor ragaszkodunk a saját berögződéseinkhez, megszokásainkhoz, véleményeinkhez. Nem kevesen akár generációkon át is. Ha pedig valaki azt mondja, amit mi is gondolunk, akkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy rokonlélekre találtunk. Ne veszítsük azonban el éberségünket ilyenkor sem, hanem legyünk figyelmesek arra, hogy mi a kedveskedő szavak után következő mondat, mert abból sejlik ki a másik célja: „Vesd le magadat….” Meg akar ölni, el akar pusztítani, mert az az ő valódi célja és lényege!
Mondhatnánk, hogy ebben a kísértésben az evangelista és közvetve Jézus a vallásos ember kísértését mutatja be a számunkra. Hisszük, hogy Isten jó, Ő a szeretet, a Gondviselő. Sokak számára ez nemcsak biztonságot, de a felelőtlen élet lehetőségét is jelenti. „Ha Isten szeret, és gondomat viseli, megtehetek bármit!” És elfelejtik az apostol tanítását: „a bűn kiteljesedve halált nemz”, elfelejtik, hogy a felelőtlenség bűne miatt el kell szenvednünk a következményeket, amelyek bizony sokszor valóban halálosak. Jézus csodálatosan adja elénk az istenkísértés ellen való orvosságot: Istennek és az Ő igéjének ismeretét és helyes alkalmazását.
Megdöbbentő, hogy a kereszten szenvedő Jézus ugyanezen szavakkal találja magát szembe: „Ha Isten fia, szálljon le a keresztről és hiszünk benne.” A farizeusok mondják, akikben azonban az ördög szól. Még ott sem adta fel a pusztai célt, hogy eltántorítsa Jézust küldetésétől.
Ma, amikor egy olyan járvány közepette élünk, amely képes tömegeket megfertőzni és sokakat meg is ölni, és amikor egy olyan járvány pusztít, amelyre nincs orvosság, akkor mégis mennyien vannak, akik istenkísértő módon élnek. Kimondják, hogy „éltem már eleget, ha el kell menni, el kell menni.” Vagy vallásos mázba burkolják: „Isten vigyáz rám, de ha így dönt, úgy is menni kell.” Vagy minden ideológia nélkül tesznek az egészre, mert a megszokott életmódjuktól nem akarnak eltérni. Nekik is és a bennük szóló ördögnek is hangzik Jézus szava: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!”
Fontos az a figyelmeztetés is, amely egyértelműen fellelhető, miszerint csak a teljes Írás ismerete és helyén való alkalmazása ad lehetőséget az Isten akaratának megismerésére. A szöveget ismerhetjük töviről-hegyire, de hogy megfelelően is alkalmazzuk az már a Szentlélek munkája bennünk. Éppen ezért az Istennek tetsző cselekvésre csak az Úrban bízó hit képes, vagyis a megtért keresztyén ember.
Fegyverkezzünk hát fel az Isten teljes Igéjével, öltözzük fel az Isten fegyverzetét, hogy a lelkünkért folyó harcban folyamatosan az erőforrásban gyökerezzünk, Jézus Krisztusba legyünk elrejtve.
Nagyböjti gondolatok a pusztából
Betekintés a pusztába
Hamvazó szerdától nagypéntekig sajátos utat jár a keresztyén ember, mondhatnám keresztutat. Átéli a megkísértést, az elárultatást és a szenvedés kínját, persze csak Mestere nyomában járva, képletesen. Böjtünk célja, hogy ebben is kissé hasonlóvá váljunk hozzá, hogy még egészebben legyünk krisztusibbak. Nagyböjti sorozatunkkal Jézus pusztában való megkísértésének történetén keresztül részesei lehetünk annak az útnak, amely végül a kereszten ért célt.
Ez a rész nem illeszkedik abba a sorba, amelynek keretében Jézus pusztai kísértésének történetét vesszük sorra. Most kilépünk egy kicsit ebből a sorból, hogy egy nagyon aktuális kérdés miatt visszakanyarodjunk a puszta lét értelméhez, lényegéhez és fontosságához.
A koronavírus Magyarországon éppen felinduló korszakát éli, jelenleg 73 fertőzöttről tudunk. Folyamatosan hangoztatja minden felelős személy és szerv, hogy a leghatékonyabb védekezés, ha mindenki otthon marad. Hozzátenném még ehhez, hogy otthon marad és imádkozik, Bibliát olvas, nem személyes látogatás során buzdít másokat és maga is megerősítést nyer a hitében. Vagyis elmerül a pusztában.
Ahogyan az első részben már megfogalmaztuk ezt, a puszta nem a semmi, hanem a külső ingerektől mentes környezet. Ahogyan a vírus miatti karantén is. Normális körülmények között, amikor dolgozunk, gyermeket nevelünk, napi ügyeink után futunk a külső hatásokat nemhogy nem tudjuk redukálni, hanem valóságosan ránk telepszenek és uralnak bennünket. A határidőnaplónk lesz a bibliánk, amely megmondja mikor mit tegyünk. Belenéztem, és most nincs benne semmi. A korábbi bejegyzések áthúzva, nem megyek sehová. Még a templomok is zárva, a vasárnapi istentiszteletet szobámban nézem végig. Hiányzik, de most erre van szükség, és átélhetem ennek is az előnyeit. A nem menni, nem tenni-érzés, bár roppant szokatlan és ebből következően idegesítő is, rendkívül megnyugtató mindennek a mélyén.
Talán azért adatott ez az időszak így a nagyböjtben, hogy egy kicsit valóban megérezzük ennek az időszaknak a kegyelmeit. A bezárt templom vasárnapokon azt jelenti, hogy eszünkbe juthat hétköznap is imádkozni, hiszen nincs az a megnyugtató érzetünk, hogy vasárnap már voltunk. A vasárnapjaink, bármennyire is szeretjük a templomi közösséget, mégis azzal telnek, hogy elrohanunk a családdal, gondoskodunk az ebédről, összeszedjük a gyerekeket egyéb egyházi rendezvényekről. Ekkor érezzük úgy, hogy megszenteltük a vasárnapot! A mi Urunk most talán azt helyezi a szívünkre, hogy elég lenne NEKI szentelni, VELE lenni.
A megpróbáló időszak rendkívüli módon fejleszti az imaéletet, és szinte valósággá teszi a szüntelen imádkozzatok parancsát, amelyről oly könnyen elfeledkezünk. sokakat még igazi böjtre is indít a veszély, mint az imádság egyik radikális formájára, amelyben nemcsak a lélek,hanem a test is részt vesz.
A mi Urunk most sokaknak intézi menését pusztában. Ne hadakozzunk a csenddel, éljük át. Ne fájjon az egyedüllét, találjunk Benne társra.
Elevenen átéljük a pusztai lét értelmét, célját és rendjét, és kérjük Atyánknak, Istenünknek megóvó kegyelmét a próbás, de tisztító időkben!
Nagyböjti gondolatok a pusztából
Ami előbbre való
Hamvazó szerdától nagypéntekig sajátos utat jár a keresztyén ember, mondhatnám keresztutat. Átéli a megkísértést, az elárultatást és a szenvedés kínját, persze csak Mestere nyomában járva, képletesen. Böjtünk célja, hogy ebben is kissé hasonlóvá váljunk hozzá, hogy még egészebben legyünk krisztusibbak. Nagyböjti sorozatunkkal Jézus pusztában való megkísértésének történetén keresztül részesei lehetünk annak az útnak, amely végül a kereszten ért célt.
Az első részben kerestük a pusztában való lét értelmét és célját. A csendben, az Istenre figyelő és próbában találtuk ezt meg. Láttuk azt is, hogy a kísértő pontosan tudja hol támadjon minket, ezért nem árt, h mi is ismerjük saját gyengéinket. A most következő részekben sorra vesszük az egyes kísértéseket. Már előre mondom, hogy ezek mindannyiunk életének nagy kísértései, egyfajta archetípusok, amelyekben mindeni megtalálhatja a maga gyengéit.
„Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré! 4Ő így válaszolt: Meg van írva: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”(Mt. 4, 3-4)
Az „ekkor” jelentőségéről már a bevezető részben szóltam. Az alkalmas pillanat megtalálása csak számunkra nehéz, az ördög tudja, mikor vagyunk a leggyengébbek az ellenállásra és legkészségesebbek a bűnre. Ekkor támad! Jézus nem véletlenül hangsúlyozza számtalanszor, hogy minden pillanatban készen kell állnunk. Nemcsak a számadásra, de az ellenállásra és a jó cselekvésére is.
Az első, ami feltűnhet nekünk, hogy ahogyan a sátán megszólítja Jézust: „Ha Isten fia vagy” Ó, mennyire jellemző ez! Kivel ne esett volna meg az óvodában, hogy amikor a többiek azzal húzták, hogy ezt vagy azt nem meri megtenni, csak azért is megtette. A legtöbbször aztán nagy butaságba keveredett. És milyen sokan vannak, akik ugyanerre még felnőttkorukban is ugranak. Az ördög Jézus hiúságát piszkálgatja. Hiszen ha Isten fia valóban bármi lehetséges a számára. Ha viszont valami nem lehetséges, akkor nem is lehet Isten fia. Micsoda gonosz megkerülő manőverek ezek! De legyünk józanok, a mi életünkben is hány ilyen van! Amikor nem azt mondjuk valakinek, amit akarunk, hanem oldalról-hátulról jövünk. Előkészítjük a talajt. Kipuhatoljuk a hozzáállását. Bizony igazak itt is Jézus szavai: A ti igenetek legyen igen, a nemetek nem, és minden, ami ezen túl van az ördögtől való.
Mi hiányzott Jézusnak abban a pillanatban a legjobban? Emberi oldalának nyilván a kenyér. A felindított hiúságán kívül tehát az emberi oldalának erősödését is jelentette volna, ha a köveket kenyérré változtatja. Hálásak lehetünk neki azért, hogy elénk adta az isteni választ: „Nemcsak kenyérrel él az ember…”
Ebben a történetben nem a gazdagság kísértését mutatja be a Szentírás, hanem a mindennapi jólét kísértését. A kenyér a mindennapi eledel, a biztonság kísértésének jele. A mannától a Miatyánkig sok kiváló példában mutatja meg Urunk, hogy tudja, szükségünk van a kenyérre, a földi, emberi táplálékra. De tudnunk kell, hogy ez kísértés is a számunkra, belesüppedni a napi biztonságba, nem látni túl azon, és végül csak a kenyérbe vetni a bizalmunkat. Végül is mindegy, hogy kenyér vagy aranyborjú, csak legyen,csak látszódjon, csak tapintani tudjuk.
Jézus válaszában feltekint Istenre, és az ő szájából származó Igére. Feltételezhetjük, hogy a számára ott a pusztában ez az ige, vagyis a törvény és a próféták volt a napi betevő, ezért is tudott azonnal így reagálni. Emlékezzünk: amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. Ha a Te szíved a kenyér után áhítozik, akkor nem restellsz majd minden (de tényleg mindent) kenyérré változtatni. Így lesz kenyér a gyermek és a házastárs, így lesz a velük töltött idő. Kenyér lesz a munka, és kenyér lesz a barátság. Érdek, izzadság, nekifeszülés. Minden. Aki azonban először az oda fel valókkal törődik, annak ráadásul adatnak majd mindezek is.
Jézus éhes volt, akarta a kenyeret, de nem az ördög kezéből vagy javaslatára. Van az életünkben olyan, ami jónak és helyesnek látszik, de nem Istentől való. A napi igeolvasásban, imádságban, és a pusztai csendességben teszi Isten nyilvánvalóvá az Ő akaratát.
MEGHÍVÓ
A Petrecz Sándor Alapítvány tisztelettel és szeretettel meghívja Önt a
Keresztyén Szakpolitikai Fórum
EURÓPA-politika, Egység és kétség között
című konferenciájára.
A rendszerváltást követő évek eufóriája az Európai Unióhoz való csatlakozás bűvöletében telt. Azóta megismertük annak minden előnyét és hátrányát. Mára új szelek fújnak mindenütt az öreg kontinensen. A Brexit sokat gyengített a közösségen, de egyben visszaadta a hitünket, hogy van élet az Unión kívül is. A migrációs válság megmutatta az Európát feszítő politikai, de sokkal inkább morális különbözőségeket. Naponta tapasztalhatjuk a nagy és régi tagállamok időnként igencsak felsőbbrendű megszólalásait, autoriter véleményformálásukat. Mindeközben nemcsak az EU, de a Európa keresztyén alapjai is recsegnek-ropognak, mert sokan nem tekintik iránymutatónak a krisztusi elveket.
Minden negatívum ellenére még hisszük, hogy Európa a magyarok otthona is, helyünk és feladatunk van ebben a közösségben, amely azonban reformra szorul.
Hol tartunk most? Melyek is azok az európai értékek? Keresztyén-e még Európa? Előnyös-e a tagság gazdasági szempontból? Merre vezet az út a jövőben?
Ezekre a kérdésekre is keressük a választ a konferencián. Előadóink a kormányzat magas szintű képviselői, egyházi vezetők és szakértők. A pénteki napon a nyitó előadások mellett sor kerül az Esti Teológiai Beszélgetésre, ahol a református, katolikus és evangélikus egyházak képviselői keresik Európa, az Unió és az egység teológiai alapjait, és vitatják meg az európai helyzetet a keresztyén egyházak szempontjából.
Helyszín: Hotel Tiliana (1021 Budapest, Hárshegyi út 1-3.)
Időpont: 2020. március 13-14.
A részvétel ingyenes, de előzetese regisztrációhoz kötött. Regisztrálni a petreczalapitvany@gmail.comcímen lehet 2020. március 9-ig.
A konferencia szombati napja alatt - korlátozott számban - gyermekmegőrzést biztosítunk, hogy a kisgyermekes szülők is részt vehessenek a Fórumon. A regisztráció során a gyermekek nevét, életkorát és esetleges speciális körülményeit is szíveskedjenek feltüntetni.
Nagyböjti gondolatok a pusztából
Kilépés a keretek közül
Hamvazó szerdától nagypéntekig sajátos utat jár a keresztyén ember, mondhatnám keresztutat. Átéli a megkísértést, az elárultatást és a szenvedés kínját, persze csak Mestere nyomában járva, képletesen. Böjtünk célja, hogy ebben is kissé hasonlóvá váljunk hozzá, hogy még egészebben legyünk krisztusibbak. Nagyböjti sorozatunkkal Jézus pusztában való megkísértésének történetén keresztül részesei lehetünk annak az útnak, amely végül a kereszten ért célt.
Jézus megváltó útjának egyik legelső állomása volt a Jordán, ahol Keresztelő János megmerítette őt a folyóban. Akkor hang hallatszott: „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” Mondhatnánk, hogy a teljes megdicsőülés már a kezdetek kezdetén. Isten a fiának nevezi Jézust, akiben kedvét leli. Innen – gondolhatnánk – egyenes út vezet a vallási méltóság és a társadalmi megbecsültség felé. Az Úr azonban a Lélek által a pusztába ment, ahol hatalmas próbatétel várta, mert szembe kellett néznie azzal, aki az egyetlen ellenség. A sátán már a folyamat legelején véget akart vetni a megváltásnak, megnyerni magának az Urat, és végleges győzelmet aratni Isten felett. A méltóság és népszerűség helyett tehát a kietlenség és a kísértés várta Jézust. Mégsem mondhatjuk, hogy az ördög ragadta el őt, hiszen úgy olvassuk a Lélek vitte, a gonosz csak igyekezett kihasználni a kedvező helyzetet. A próbát a Lélek kínálta, amit az ördög kísértésre használt fel.
Az első tanulságunk legyen ez tehát: az Istentől kapott próba arra szolgál, hogy kipróbálttá tegye a mi hitünket és megerősödve induljunk vissza a helyünkre. De az ördög ebbe bizonyosan bele fog avatkozni, hiszen nem tűrheti hitünk megerősödését, és a próbát igyekszik kísértéssé változtatni. Ha elbukunk, ő győz, de Isten újabb és újabb próbák során fogja bizonyítani hozzánk való hűségét, és a tőle kapott erővel ellen is állhatunk minden kísértésnek.
Miért ment Jézus a pusztába? A puszta nem a semmi szinonimája, hanem az a hely, ahol a külső ingerek, hatások a legminimálisabbra csökkennek. Ahol bizonyosan nem kell a Jordán körül tolongó zarándokok felé jó képet mutatni, ahol a hirtelen figyelem nem hoz magával szerénytelenséget, ahol mód van az egyedül fontossal foglalkozni. Ezt teszi Jézus is bizonyára 40 napon át. Aztán megéhezik. Óh, Uram! Már ezzel az egy kicsi mondattal mennyit tanítasz nekünk, akik már a reggeli és ebéd közötti időszakot is komoly próbaként éljük meg!
A kísértésekről egyenként fogunk szólni, de nézzük meg az első szót ezekből: „ekkor”. Igen, a sátán pontosan látja, érti, tudja, hogy mikor. Mikor a legalkalmasabb az idő. Mikor a legsebezhetőbb az ember. Mikor a legalacsonyabb az immunitásunk a gonosz ellen. Jó lenne, ha ezekkel mi is tisztában lennénk. Látnánk a bűneinket, gyengeségeinket, ahol az ördög bizonyára támadni fog. Mert akit még nem ért támadás, az vagy nem keresztyén, vagy a Lélek érzékenysége híján érzéketlen a támadásokkal szemben, amiből következően, el is bukik.
A böjtben mi is kimehetünk a pusztába. Aki megteheti, menjen valóságosan is, csendesedjen el. Aki nem teheti, az belső szobájában élheti át. Ne féljünk a csendtől. Tegyük le a telefont, kapcsoljuk ki a tv-t és a rádiót, minden zajforrást. Egy kicsit ne legyünk rabjai az időrendnek, a határidőknek, a feladatok szorításának. Ima, Ige, böjt legyen a kerete napjainknak.
És ha azt mondod, hogy én ezt nem tehetem meg, mert ez vagy az lehetetlenné teszi, akkor neked igazán szükséged van rá. Nemcsak nem teszed, de nem is tartod lehetségesnek. Meglásd, milyen felszabadító, ha megéled a valódi függetlenséget, a függőségeidtől való szabadítást.
„…változzatok meg értelmetek megújulásával….” (Róm 12,2)
Munkások a teremtés megőrzésében – A szemléletformálás fontosságáról
A szemléletformálás fogalma olyan divatossá vált, amely mögé komplex programokat lehet telepíteni. Mit is jelent? A szemléletformálás egy olyan oktatás, képzés, ismeretterjesztés, és számtalan egyéb formában megvalósuló cselekvés, amely arra irányul, hogy egy adott dologról kialakult képet megváltoztasson, rögzült szokásokat átalakítson, lehetőség szerint jó irányba fordítson.
A környezetvédelem terén a szemléletformálás különösen népszerű és tagadhatatlanul fontos is. A teremtett világ védelmében az egyénnek megkerülhetetlen felelőssége van, amely felelősség felismerését, és az annak megfelelő helyes cselekvést ezek a programok elősegíthetik.
Ha egyénekről beszélünk rendkívül fontos, hogy egyénekre lebontott szemléletformálást alkalmazzunk. Ez nyilvánvalóan valamiféle csoportosítást, rendszerbefoglalást feltételez. Így beszélhetünk korosztályi csoportokról (pl. óvodások-iskolások, fiatal felnőttek, családos felnőttek, középkorúak, időskorúak), nemi csoportokról (férfi és nő), képzettség szerint létrejött csoportokról (pl: értelmiségi, munkás, érettségizett, stb.), lakóhely szerint városiakról, kis és –kertvárosiakról, vidékiekről. Ez a kör, a különböző csoportosítási szempontok szerint egyre bővíthető, egészen kis szubkultúrákig leérve, illetve általános elemeket is alkalmazva, mindenféle megkülönböztetés nélkül.
Ha azonban nem egyszerűen környezetvédelemről, hanem annak keresztyén változatáról beszélünk, akkor mindehhez feltétlenül hozzá kell adni egy alapvető különbségtételt, még pedig a hívő keresztyén és nem hívő felosztást. Míg a nem hívő számára változtatás nélkül alkalmazhatóak a szakmai szabályok alapján kidolgozott módszerek, addig ezeket a hívők számára bővíteni szükséges vallási szempontú érvekkel és módszerekkel is. Szükséges szólnunk e körben azokról is, akik a kettő között egy nagyon sajátságos csoportosulást alkotnak. Ők azok a hívő keresztyének, akik nem tartják problémának a környezet jelenlegi állapotát, annak javítását nem tekintik vallásos kötelezettségüknek. Esetükben egy olyan ökológiai reformációra van szükség, amely a hitükben megragadva őket, képes ezt a szempontot is előtérbe állítani, nem elválasztva az általános keresztyén istenhittől. Ebben a munkában kiváló eszköz lehet az ökogyülekezetek rendszere, amelyekben úgy gyakorolják keresztyénségüket, hogy abban felhívják a figyelmet a teremtésvédelem fontosságára.
Miután ebben az írásomban a sajátos magyar teremtésvédelmi feladatokat kívánom fókuszba helyezni, ezért első körben koncentráljunk az egyházi óvodákban és iskolákban zajló teremtésvédelmi képzésekre és „szemléletformálásra”. Az egyházi fenntartású nevelési és oktatási intézményeknek rá kell ébredniük, illetve rá kell őket ébreszteni, hogy ez a feladat nem mellékes, hanem része annak a nevelő-oktató munkának, amellyel a keresztyén, magyar jövőt építik. Meg kell teremteni annak infrastrukturális és szellemi feltételeit, hogy az egyházi intézmények a teremtett világ védelmének megkerülhetetlen, központi szereplői legyenek, példát mutatva az állami fenntartású intézményeknek is. A teremtésvédelmi narratívát a középpontba helyező lelki napok, a természethez köthető tárgyakat a természetbe helyező tanórák, a gyerekek testi jólétére is fókuszáló rendszeres testnevelési és sport alkalmak, a kétkezi, szabadtéri munkára módot adó ökokertek, mind-mind olyan eszközök, amelyekkel jól élve rendkívüli módon szolgálhatjuk a teremtett világ védelmét, és nem mellékesen a tanulók fejlődését, épülését. Elfogadhatatlan, hogy egy városi gyermek akár felnőttkoráig ne találkozzon olyan háziállatokkal, amelyek a mezőgazdaság alapjait képezik. Nem az a cél, hogy egy városi gyermekből gazdát neveljünk, de a teremtett világ megismerése feltételezi az állatok és növények testközelből való tapasztalatát.
A fiatal felnőttek rendkívül fogékonyak a környezetvédelmi szempontok előtérbe helyezésére az életükben. Sajnos azt kell látnunk, hogy leginkább szavakban. Egészen addig elmennek ebben, amíg az az ő megszokott vagy kívánt kényelmüket nem érinti. És itt elérkeztük a szemléletformálás egyik vízválasztójához, amelyen vagy túllépünk, vagy semmit nem ér az ezen a területen végzett szolgálatunk. Senkit nem álltathatunk tovább azzal, hogy az eddig megszokott életminőségéből, jólétéből, kényelméből nem kell feladni egy fikarcnyit sem azért, hogy a dolgok megváltozzanak. Nem fog semmi változni addig, amíg az egyéni cselekvés szintjén nem változik meg a szemlélet. Hiába kárhoztatjuk a túlfogyasztást, a felesleges javak felhalmozását, pazarlását, amíg csak a másik ehhez való jogát vitatjuk. Be kell látnunk, hogy nekünk éppen olyan kevéssé van ehhez jogunk, mint a másiknak, és nem elég belátni, de ezen belátás szerint kell a jövőben cselekednünk. Nem mondhatjuk azt, hogy ne legyen városi szennyezés, amíg szitkozódva sétálunk akár csak pár métert is, ha lezárják az utat a járműforgalom előtt. Az ország – és városvezetésnek e területen is meg kell hoznia néhány nagyon nehéz döntést, és ahogyan a polgároknak, úgy nekik sem szabad félszívvel végezni ezt.
A fiatal felnőttek általában irigylésre méltóan kedvező helyzetben vannak. Egyetemen tanulnak, vagy éppen első munkahelyükön kezdenek dolgozni. Vágyaik vannak, terveik, amelyet a szülői kontroll alól szabadulva meg is tudnak valósítani. Ehhez pedig manapság már anyagi erő is társul, amely lehetőséget teremt a vágyak kielégítésére. Messze utazni, idegen helyeket megismerni, minőségi és egzotikus javakat, élelmiszereket fogyasztani, és természetesen szórakozni. Ezek a vágyak mozgatnak sokakat. De látni kell, hogy az utazás terheli a környezetet, az egzotikus élelmiszerek utaztatása rendkívül nagy környezetszennyezéssel jár, a szabadidő eltöltése pedig kifejezetten nagy környezetterhelést jelent. Ezeket felül kell vizsgálni, vagyis magát az életmódot kell revízió alá vetni. Mindez nem lesz fájdalommentes!
A másik oldalról nézve csodálhatjuk ezt a korosztályt a bennük rejlő lehetőségekért. Bárcsak lehetne a fiatal felnőttek rendkívüli dinamizmusát, szabadidejét olyan teremtésvédelmi programok szolgálatába állítani, amelyekhez mindezek nélkülözhetetlenek!
A családos felnőttek igényei, vágyai visszaszorulnak, ellehetetlenülnek sok tekintetben, más területeken pedig növekedik a teremtett világ iránti felelősségérzet. Az anya, aki gyermeket hoz a világra, és az apa, aki a családjáért felelősséget visel, feltétlenül gondol gyermekei jövőjére. Ez a jövő pedig nem kis mértékben függ a klímaváltozás irányától és mértékétől, minőségét egyértelműen a környezeti terhelések elszabaduló vagy még ma korlátok alá fogott volta határozza majd meg.
A tapasztalatok alapján az értelmiségi elfogadja, hogy tennie kell valamit a környezeti pusztítás ellen, de az általa felhasznált javak enyhén szólva sem nevezhetőek szűkösnek, vagyis esetében kizárólag a józan önkorlátozás lehet működőképes. Az alacsonyabb képzettségű emberek kevésbé koncentrálnak erre a problémára, sok más vonja el figyelmüket, de ők azok, akik talán a korlátozottabb anyagi javak miatt, képesek kevésbé szennyező életmódot folytatni.
Rendkívül fontosnak vélem, hogy a városi és vidéki ellentét valamiféle okos harmóniában olvadjon fel. A városiak hatalmas terhelést helyeznek olyan rurális térségekre, amelyek csupán a kárát érzik mindennek, a haszna pedig a városokban keletkezik. A városban élőknek törekedni kell arra, olyan élhető közösségeket és lakóhelyeket hozzanak létre, amelyek önmagukat képesek fenntartani, a vidéki területek jelenlegi szennyezését a lehető legalacsonyabb mértékűre szorítva. A vidéken élők előnyöket élveznek és hátrányokat szenvednek el, ezért fontos, hogy mindenki tudatában legyen annak, hogy mit szeretne, mire vállalkozik. Fontos, hogy ne engedjük a vidéki térségek városiasodását, hiszen azok, akik odaköltöznek éppen azért mennek oda, mert az más. Biztosítani kell az emberi élet megfelelő minőségét a városban (zöldterületek, lehetőség a természetközeli mindennapokra, jó levegő) és vidéken (megfelelő infrastruktúra, munkalehetőség) egyaránt.
Mindezidáig az egyénnek, vagyis a szűk értelemben vett embernek a felelősségét igyekeztünk érinteni, és annak megváltoztatásának, megváltozásának lehetőségeit vizsgáltuk. Világunk azonban ennél jóval összetettebb, és ennek a kérdésnek a vizsgálata során nem tekinthetünk el a szervezetek, vagy akár magának az államnak a felelősségétől és a velük kapcsolatos szemléletformálásnak a kérdésétől sem.
Egy vállalkozás, egy cég, egy szervezet környezettel, vagy még általánosabb értelemben, a világgal való kapcsolatát megváltoztatni sokkal bonyolultabb, mint az egyénét. Egy szervezet számtalan egyén akaratát egyesíti, amelyet mintegy kívülről befolyásolnak olyan szempontok, mint pl. a gazdasági helyzet, a jogszabályi környezet, stb. Rendkívül fontos, hogy míg az egyén cselekvését leginkább érzelmi indokok befolyásolják egy szervezetét objektív okok és körülmények. Ezáltal egy szervezet sokkal kiszámíthatóbb és általánosabb szabályok alkalmazása is működőképes lehet. Fel kell tárni, hogy az adott szervezet számára mely érték a legfontosabb, és azon a területen kell hatni rá. Ha például egy vállalkozás a profitot tekinti a legfontosabbnak, - és ez azért gyakran előfordul - akkor a számára a szemléletformálás keretében azt kell bemutatni, hogyan válik ilyen tekintetében hasznára a teremtett világ érdekében tett minden lépése. Ha valakinek a jó hírnév a fontos, akkor ezt kell a számára bizonyítani.
Az állam esetében még több befolyásoló tényező merülhet fel, kezdve a költségvetési egyenlegtől, a biztonságpolitikai szempontokon keresztül a diplomáciai folyamatokig. Általánosan talán azt lehet elmondani, hogy az állam számára akkor lesz kívánatos a környezetbarát politika, ha az a választópolgárok rokonszenvével találkozik (már vissza is tértünk az egyén szemléletformáláshoz), nem veszélyezteti az ország biztonságát, gazdaságát, társadalmi békéjét, valamint abban a külkapcsolati körben, ahol ő ezt kívánja, népszerűséget hoz a számára.
A szemléletformálás, mint módszer arra törekszik, hogy szimpatikussá tegye a tárgyát, önkéntes cselekvésre sarkalljon. Látható azonban, hogy ez előtt számtalan akadály tornyosulhat, ezért a szemlélet megváltoztatására irányuló munkát minden esetben ki kell egészíteni ösztönző és szankcionáló funkciókkal is. Az ösztönzés azoknak ad anyagi vagy más jellegű előnyt, akik önként nem cselekednének helyesen, míg a szankció hátrányt kíván okozni ugyanezeknek. A lépcsőzetes, fokozatos, és arányos alkalmazás fontos, de az kétségtelen, hogy minden elemre szükség van a kívánt eredmények megközelítése, elérése érdekében. Az ösztönzés és szankcionálás témájával folytatjuk majd a sorozatot, még mindig az egyén felelősségénél időzve.
Ennek az írásnak nem lehet a célja, hogy a szemléletformálás tekintetében komplex rendszereket tárjon elénk. Igyekeztem szempontokat és sarokpontokat bemutatni. Mégis a legfontosabb következtetés megérdemli, hogy ismét megjelenjen: változni kell! Anélkül nem megy, hogy feladnánk valamit jelenlegi környezetszennyező, brutális életmódunkból. Hogy mit és mennyit, ezt kell okos józansággal, és szakértő segítséggel, harag és részrehajlás nélkül feltárni. (Folytatjuk)
„…a hit is halott cselekedetek nélkül.” (Jakab 2,18)
Munkások a teremtés megőrzésében - Bevezető
A klímakatasztrófa küszöbén a zöld mozgalmak és az ő farvizükre felült politikai szervezetek számtalanszor vetik a keresztyénség szemére, hogy kiemelt szerepük van abban, hogy a környezett olyan állapotba került, amilyenben van. Most egy pillanatra hagyjuk hátra azt a gondolatsort, hogy mennyiben voltak keresztyének az ipari forradalmak kapitalista haszonélvezői, mint ahogy 20. század erőltetett iparosítását rendkívül környezetszennyező módon végrehajtó kommunistáinak alapvető hitét se vizsgáljuk tüzetesen. Fogadjuk keresztyéni alázattal a vádat és nézzünk a mélyére.
A keresztyénség nevében számtalan borzalmas dolgot követtek el az elmúlt évszázadokban. Elég csak a keresztes hadjáratok brutalitására gondolni, vagy éppen az inkvizíció fellángoló máglyáira. Nem feledkezhetünk el arról a vallási mázzal leöntött imperializmusról sem, amelynek során Európa államai uralmuk alá hajtották a világ fejletlenebb térségeit, kiirtva nem egy őshonos civilizációt. Mindezen évszázadok közepette a keresztyén ember nem fordított kellő figyelmet az őt körülvevő világ védelmére. Hogy ebben mekkora szerepe volt annak a kétségtelenül bibliai elvnek, hogy Isten az embert tette a világ urává, és ezt a legtöbben annak leigázásával igyekeztek megvalósítani, nem tudom. Azt viszont igen, hogy kétségtelen mulasztás terheli a keresztyénséget a teremtett világ védelmének elhanyagolásában, magának az isteni küldetésnek a negligálásában, miszerint őrizni és védeni hívatattunk el.
Egyáltalán nem véletlen, hogy amikor a probléma már szembeötlővé vált, és erre politikai reakciók születtek (lásd zöld mozgalmak), a még akkor sem ébredő egyház végzetes lemaradásba került hozzájuk képest. Olyanok ragadták magukhoz ennek az ügynek a képviseletét, akik – tisztelet a kivételnek - épp oly kevés empátiával vannak a természethez, mint sokáig a keresztyének, de a politikai cselekvés réseit és az ebből fakadó lehetőségeket pontosan látják.
Ki kell jelentenünk, és egyértelművé kell tennünk, hogy csak azért, mert az egyház ezt a kérdéskört bűnös hanyagsággal kezelte, nem kevésbé alapvető tanítása a Bibliának, és így nélkülözhetetlen része a keresztyén hitnek. Ami évezredekkel ezelőtt igaz volt, az igaz ma is, még ha rá is telepedett az idő pora, és még ha igaz is, hogy eddig nem is igazán kívánta lefújni róla senki. Hálát adhatunk Istennek, amiért a teremtésvédelem, az ökoteológia mára része lett az egyházi közbeszédnek, tudományos teológiai kutatásoknak. Elmondhatjuk, hogy az évtizedekig a liberális politikai véleményformálók által kisajátított környezetvédelem manapság a megújuló keresztyén gondolkodás egyik legdinamikusabban fejlődő témája, amely felveszi a versenyt a más alapokból kiinduló, de gyakorlatában alig különböző környezetvédelmi ideológiákkal.
Sajátos és sajnálatos, hogy mivel a teremtett világ védelmének ügyét a modern korban a zöld mozgalmak karolták fel elsődlegesen, olyan ügyeket és tematikákat kapcsoltak össze vele, amelyeknek ugyan van érintettségük, talán még az összekapcsolás is jogos, de az az irányvonal, amelyet képviselnek, nagyon messze visz a teremtésvédelem céljaitól. Mondhatnánk, hogy a liberálisok által képviselt környezetvédelmi eszme magába olvaszt olyan ideológiákat, amelyek gyökere valódi liberális vagy baloldali talajban fogant. Ez az „árukapcsolás” tette sokáig elfogadhatatlanná a konzervatív, keresztyén oldalon a környezetvédelem ügyét. Ilyen a feminizmus, a társadalmi nemek hirdetése, a magzati élet emberségének tagadása, a szélsőséges gyermekjogok képviselete akár a szülővel szemben is, a nyílt társadalom fundamentalizmusa, vagy a PC véleményterrorja.
Ugyanakkor azt látnunk kell, hogy a teremtésvédelem is magában foglal a környezetvédelmen túli, úgymond metaökológiai elemeket. Nem beszélhetünk ugyanis a teremtett világ védelméről, ha annak nem tesszük részévé a magzati élet védelmét. Nincs teremtésvédelem az emberi élet minőségének javítására irányuló erőfeszítések nélkül. Ki kell mondanunk ebben a körben, hogy nincs teremtésvédelem a Teremtő elfogadása és akaratának elfogadása nélkül, vagyis az Istennek való szabad alávetettség nélkül.
Hiba lenne azonban a keresztyén vallást csupán a teremtésvédelem manapság egyre népszerűbb eszméjére szűkíteni, pedig erre is láthatunk példákat. Prózaian megfogalmazva, az még nem istentisztelet, ha a műanyag hulladékot szelektíven gyűjtöm, még akkor sem, ha ezt az Isten által teremtett világ és a Teremtő iránti tiszteletből teszem. A keresztyén hit gyakorlása ma is ugyanaz, mint mindenkor, vagyis az élő Isten akaratának jó szívvel való engedelmesség. A gyakorlatban pedig imádság, az Ige olvasása, közösségi élet, szolgálat és misszió. Mindennek egy apró, de egyre életbevágóbb része a teremtett világ védelme.
Habár az ökoteológia kidolgozta alapvetéseit és számtalan konferencia és szimpózium keretében tárta a nyilvánosság elé, mégsem látjuk a cselekvés jeleit. A következőkben azokat a cselekvési területeket szeretnénk bemutatni, amelyek különösen fakadnak az ökoteológiából, akár a szekuláris környezetvédelemmel szemben is, kitérve a magyarországi lehetőségekre és sajátosságokra. (Folytatjuk)
Generációs ellentétek a nyugati civilizációban
Korunk ellentétekkel terhelt. A progresszív a konzervatívval, a jobbos a balossal áll szemben. Az urbánus a vidékivel, a klímaszorongó a klímaszkeptikussal. A több Európa a nemzetek Európájával, a migránsbarát kormányzat az illegális migrációt ellenzővel küzd. A számtalan törésvonal között egyre inkább előre tör a nemzedékek közötti feszültség, amelynek lényege, hogy az ifjak nemzedéke finoman szólva sem tartja sokra a szülői generációt. Nem arról van szó, hogy kamaszkori lázadásával mindent ellenez, ami tekintély, rend, felnőttség, hanem csak arról, hogy mindent ellenez, és mindenért az előző generációt teszi felelőssé. Jól kifejezi ezt az ’ok, boomer’, amelynek lesajnáló használata mára egy magát nemzedéke legjavának tartó ifjú korosztály névjegyévé vált.
Ebben a kontextusban jutott eszembe Zsuppán András régebben írt kiváló összefoglalója, amelynek címe Kísértet járja be Amerikát. Ennek az írásnak a summás megállapítása a következő: „A Nyugat olyanná lesz, amilyenné a trendeket diktáló angolszász országok ifjúsága formálja.” (Heti Válasz, XVII. évfolyam, 51-52. szám, 35. o.)
Az író az angolszász egyetemeken zajló folyamatok ismertetésével kezdi, amelyben állítja, hogy ezek a fiatalok kevesebb szabadságot és több érzékeny odafigyelést akarnak, elsősorban nem is maguknak, hanem azon kisebbségeknek, akiket ők annak tartanak. Ez sokszor vezet erőszakos tüntetésekhez, a jobboldali előadók szólásszabadságának durva korlátozásához. Valóban igaz a megállapítás, hogy ez a trend élesen szembefordul a 60-as évek lázadásával, amelynek éppen az volt a lényege, hogy félretéve minden tekintély - és hagyománytiszteletet, konzervativizmust bármiről bármit és nagyjából bármilyen stílusban el lehetett mondani. Ma az irányvonal ez: kevesebb (szólás)szabadságot, több érzékenységet, kevesebb vallást.
A szerző végkövetkeztetése az, hogy bár Európa egészében ma még nem feltétlenül és teljes mértékben ezek az irányzatok, a trend kétségtelen. Állítása szerint az érzékenységkultúra, a baloldaliság és a szekularizáció hármas pillérére fog épülni az új és szép világ, amely ma ugyan még nem erős hatás, de amint ezek a fiatalok átveszik a társadalmi véleményformálását mindennek jelentős hatása lesz a politikai és társadalmi viszonyokra is.
Az alapvető angolszász trenddel nehéz lenne vitába szállni, mint ahogy egyébként is a negatív trendekkel nem vitázni kell, hanem megfordítani azokat. Hadd vessek fel azonban néhány olyan tényezőt, amely mindennek ellene hatva, talán még bonyolultabbá teszi ezt a képletet.
Először is biztosak lehetünk abban, hogy a ma sajátos módon lázadó angolszász egyetemista közeg az idő múlásával változik. A 60-as évek punk fiatalja a 90-es évek menedzsere, vállalati vezetője, közhivatalnoka, a mindehhez járó kultúrával, esetleg még bölcsességgel is. Bizonyosak lehetünk abban, hogy amikor ez az egyetemi elit szabadságából jócskán feladva elkezdi élni hasznos napjait maga is sokban változik.
A szabadság feladása valóban erős trend, de általában és főként Európában nem az érzékenység kultúrájával állítható szemben, hanem a biztonságigénnyel. Így van ez az Egyesült Államokban is, ahol az állampolgárok boldog megnyugvással vették tudomásul, amikor a 9/11 után szabadságjogait alaposan megnyirbálva olyan biztonsági intézkedéseket hoztak és jogszabályokat fogadta el, amely korábban elképzelhetetlen lett volna. Nem tekinthetjük véletlennek Trump elnökké választásának okait sem, amikor is a populista, a biztonságigényt kielégítő kampányígéretek az ovális irodába juttattak egy olyan embert, aki korábban a showbiznisz és az üzleti világ fenegyereke volt. Erősödő európai akarat mutatkozik a személyi biztonság garantálására és biztosak lehetünk abban, hogy ez a személyiségi jogok megkurtításával jár természetszerűleg. Ma még ez nem elfogadott, de csak idő kérdése, hogy kényszerűen ugyan, de ezt a lépést a többség jóváhagyja, akár saját ellenszegülő politikai vezetőikkel szemben is.
Az érzékenységkultúra erősödése világtrend, de az angolszász egyetem hisztériája valóban kiemelkedő. A homoszexuális és ehhez hasonló személyek jogainak extrém kiterjesztése a normalitás kárára, a demográfiai folyamatokat rendkívül károsan érintő reprodukciós trendek, a fehér rassz minden területen háttérbe szorítására törekvés, a multikulturalizmus vadhajtásait is ünneplő tömegálláspont azonban erősen jelen van Európa kontinentális felén is, súlyosbodva egy alapvetően kontrollálatlan migrációs folyamattal.
A vallás visszaszorulása ugyancsak fontos tényezőként szerepel a folyamatok elemzésekor. Azonban, ha globálisan nézzük a világban zajló folyamatokat, akkor egyetérthetünk abban, hogy jelenleg nem a vallás visszaszorulásának, avagy haldoklásának idejét éljük, inkább a vallás reneszánszát és ebből következően a vallások harcát. Ha csak az angolszász világra és Európára tekintünk, igaz lehet a szekularizáció terjedése. A világ nagyobbik részén azonban szinte minden vallás erősödik és egyre meghatározóbb szerepet tölt be a kultúra és a politika világában is, nagymértékben formálva a társadalmakat.
Végezetül jeleznünk kell erős ellenvéleményünket a tekintetben is, hogy a világ tendenciáit évtizedek múltán is az angolszász államok fogják formálni. A történelemben először Közel-Kelet államai voltak meghatározóak, majd az európai Mediterráneum térsége. Innen helyeződött át a centrum Európa belsejébe, majd történelmi léptékkel igen közeli időben jelent meg az angolszász hegemónia. Ma olyan folyamatoknak vagyunk a tanúi, amely nem egy adott térségre, hanem sokkal inkább egy civilizációs formára helyezik át figyelmünket, pontosan azért, mert a súlypont oda billen. A sok tényezőtől befolyásolt migráció felhígítja a hagyományos európai és angolszász társadalmakat, amelyek képtelenek integrálni az újonnan érkezőket, mivelhogy azzal szemben, amit hoznak, gyengék. Elveszítették spirituális alapjaikat, amely nélkül nincs birodalom, nincs nagyhatalom és nincs civilizáció. A minket leigázni kívánó ellenség iránti rokonszenv önpusztítás és nem civilizáció, és még kevésbé kultúra. A kínai tudományos és gazdasági fejlődés, az arab iszlám nacionalizmus, az indiai gyarapodás mind-mind arra vezet, hogy a világ súlypontja áthelyeződik minden tekintetben. És hogyan beszélhetünk ezeknél a népeknél a vallás visszaszorulásáról? Nézzük csak meg a Kínában zajló spirituális folyamatokat, vagy éppen India vallásosságát, nem is beszélve az éppen vallási gyökerű arab ébredésről. A szabadság sem szorul vissza ezeken a területeken, ugyanis az európai értelemben vett szabadság a számukra teljesen értelmezhetetlen fogalom. Ugyancsak értelmetlen érzékenységről beszélni itt, hiszen sem az iszlám, sem a kínai hagyományok nem a kisebbségek tiszteletéről, vagy különböző, Európában értéknek tartott devianciák elfogadásáról híres.
Az angolszász egyetemi fiatalság változása, az európai társadalmakat veszélyeztető népvándorlás, a világ spirituális és gazdasági súlypontjának áthelyeződése, mind-mind arra engednek következtetni, hogy a jelenlegi angolszász tendenciák – bár jelzik a kór tüneteit – csupán múlandó jelenségek. Ezeknél sokkal komolyabb és gyökeresebb változások várhatóak. Amennyiben mégis jelentősek az az, hogy ezekkel a fiatalokkal nagyon nehéz lesz megőrizni azt a kultúrát, társadalmi berendezkedést, melyet az új erők mindenhonnan támadnak egyszerűen azért, mert maguk sem hisznek bennük.
„Hogy merészelik?”
Az ENSZ new york-i klímacsúcsán mondta el Greta Thunberg hírhedtté vált gondolatait. Most itt hadd idézzek csupán egyetlen kicsi részt.
„Ez így nincs jól. Nem szabadna itt állnom. Az iskolában kéne lennem, az óceán túloldalán. Mégis hozzám fordulnak reményért? Hogy merészelik"
Sokan támadják ezt a kislányt, hogy olyan ügyekbe avatkozik, ami nem az ő dolga, és még többen azért, ahogyan beavatkozik. Tüntetések szervezése, a világ vezetőnek az arcába mondott kemény szavak jellemzik működését. Ebben a néhány szóban olyan ön – és mást leleplező gondolat van azonban, amelyért hálásak lehetünk neki, és amelyet minden szkepticizmusunk ellenére érdemes megfontolni. Elmondja, hogy ismeri a helyét, ahol lennie kellene, a szerepét, amelyet be kellene töltenie. És nem téved. Valóban az iskolában lenne a helye, lakóhelyén, ahol felkészül az életre. És szavakba önti panaszát, hogy a világ vezetői hozzá fordulnak reményért.
Ne legyenek kétségeink egyik fél szerepéről sem. Greta ott akart lenni New Yorkban, és jól beolvasni azoknak, akik szerinte ellopták a jövőjét. De hogy ott lehetett ebben a legnagyobb szerep mégiscsak azoké, akik módot adtak arra, hogy az ENSZ egyik neves eseményén egy 16 éves kislány a világ vezetőnek arcába ordítva megalázza azokat, akikre a népek bízattak. Ezek a felelős államférfiak és államnők szabad utat engedtek a kislány indulatának. Ki miért vélte ezt helyesnek, ne boncolgassuk, bizonyára különböző és hasonló okok is voltak, politikaiak, ideológiaiak, akár még gazdaságiak is, sőt lehetett olyan is, aki még egyet is értett vele. Az azonban kétségtelen, hogy a világ vezetőinek egy része kénytelen volt eltűrni, hogy egy csitri kioktassa őket, a másik része pedig tőle várta azt, hogy elvégezze az ő dolgukat. Jogos volt a kérdés: hogyan merészelik? Hogyan merészelik meglett és tekintélyes emberek egy kislány nyakába varrni a világ, manapság egyik legnagyobb problémájának a megoldásának keresését? Hogyan juthat egyáltalán eszükbe, hogy ne ők tegyenek lépéseket, hanem arra használjanak egy gyermeket, hogy helyettük mondjon ki szavakat és viselje annak minden ódiumát? Hogyan nem gondolkoznak el azon, hogy ha ez így van, akkor mi szükség van rájuk? És miért csodálkoznak, ha ezek után csak ’ok, boomer’-t kapnak ettől a nemzedéktől, aki leírta őket, miután ők is leírták magukat?
De a megoldás nem az, hogy tovább visszakozunk és menekülünk bármelyik felelősség elől. A cselekvés át kell vennie annak a nemzedéknek, amely kor, érdem, vagy csupán a sors ártó szeszélye folytán erre hívatott. A gyerekeket iskolába küldeni, hogy készüljenek arra a jövőre, amely most számukra elveszettnek látszik, de mégis az lesz a jelenük. Ők maguk pedig foglalják el helyüket a kormányrúd mellett, töröljék le szájukról az anyatejet és kezdjenek neki annak a feladatnak, amely előttük álló. A mérséklésnek, a felkészülésnek, a tétlen kezek felemelésének, a hárító mondatok helyett a kreatív gondolkodásnak.
Ideje, hogy mindenki megtalálja a maga helyét ebben a világban! Mert talán igaz, hogy a jövő nem lesz oly fényes, mint lehetne, de kétségünk se legyen affelől, hogy lehet még rosszabb. Hogyan? Ha a cselekvés helyett a szócséplés nemes versengését folytatjuk, és kirótt, szükségszerű feladataink helyett forgatókönyveket írunk kislányos szerepekhez, melynek előadását bámuljuk.
Ne hisztizz, csak higyj!
„Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. 22Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka” (1Mózes 8,21-22)
Noé engedelmessége életet adott neki és családjának, Isten pedig újat kezdett az emberiséggel. Azzal az emberiséggel, amely cseppet sem lett jobb, ahogyan Ő maga is megállapítja, de amelynek nagy ígéretet tesz.
Nézzük meg alaposan a 22. verset és vessük ezt össze mindennapi tapasztalatainkkal, a hírekkel, híradásokkal. Vajon, igaz-e, amit ott az Úr magában gondolt és elhatározott?
Keresztyénként új földet és új eget várunk, de ígéretünk van ara, hogy amíg ez a föld van, addig a benne teremtett törvények, természeti szabályok megmaradnak. Olyan alapvetőek is, mint a nappal és az éjszaka, de olyan már koránt sem magától értetődőek is, mint vetés és az aratás. Tapasztalatunk azonban az, hogy nemcsak a hírekben, de a saját életünkben is jelen van egy olyanfajta természeti káosz, válság, amely ellentmondani látszik Isten igéjének. Amikor hallunk leomló jéghegyekről, jegesmedvékről, akiknek eltűnik az élőhelyük, vagy éppen elsivatagosodó kultúrtájakról, akkor joggal teszünk fel kérdéseket. Ma azt hallhatjuk, hogy amennyiben az átlaghőmérséklet-emelkedés 1,5-2 Celsius fok fölé emelkedik, akkor a körülöttünk lévő világ alapjaiban változik meg, sőt bizonyos mérték felett a teljes ökoszisztéma összeomlása prognosztizálható. Mit kezdjünk ilyen elméletekkel, különösen, ha az idézett bibliai rész van előttünk?
Nem szeretném unalomig ismételgetni azokat a megállapításokat, miszerint a globális felmelegedés egy természetes folyamat, amelyhez az emberi tevékenység csupán egy részt adott hozzá, igaz, nem a jó irányba. Arra sem szeretnék mélyebben kitérni, hogy nem először és bizonyára nem is utoljára történik meg az emberiséggel, hogy környezete éghajlata megváltozik és ő ahhoz alkalmazkodni kényszerül. Minderre természetesen van ellenérv is. Ami bizonyos, hogy mi emberek bűnös hajlamunknál fogva nemcsak Istent hagytuk el, de lemondtunk arról a felelősségről és feladatról is, amelyet Isten a teremtéskor ránk bízott a teremtett világgal kapcsolatban. Ez a bűnös természet, amelyből gyilkosságok és egyéb vétkek fakadnak, juttatott el minket ebbe az állapotba, a hatalomvágy, a bírásvágy, a tékozlás, és a „soha nem elég” buzdulása által. Isten azonban nem ember, aki visszavonja adott szavát! A fenti ígéret tehát a miénk és utódainké is. Nem hiszem hát, hogy egy napon összeomlik a földi ökoszisztéma, és a föld oly lakhatatlan lesz, hogy megmaradni rajta az öngyilkosággal lesz határos. De hiszem, hogy lesznek ilyen részei a világnak! Nem hiszem, hogy megtagadjuk majd mindazt, amit az Úr írt a szívünkbe, hogy ne lopj, ne ölj, ne paráználkodj, de hiszem, hogy lesznek olyan társadalmi változások, amelyek nagyon komoly kihívást jelentenek majd a keresztyéneknek.
Régebben azt hallottuk, hogy gondolkodjunk globálisan és cselekedjünk lokálisan. Elkezdtük, de most azt mondják, már nem elegendő az egyénektől az egyéni felelősségvállalás. Több kell! De mit tehetünk egyénként többet, mint amit egyénként megtehetünk? Lehetséges, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy bűnösnek kell éreznünk magunkat? Félreértés ne essék, bűnösök vagyunk sok mindenben, alapvetően az Istentől való elszakadásunkban, de a teremtett világ sanyarúsorsában is komoly felelősség terhel bennünket. De ne vállaljunk felelősséget, és ne kelljen vállalnunk olyanért, amelyre nincs ráhatásunk, vagy amelyben éppen igyekszünk tenni, ha még oly gyatra is igyekezetünk. Keresztyénként tudjuk, ki a mi vádlónk, de azt is tudjuk, hogy minden bűn eltöröltetett a kereszten és a keresztért.
Klímaválság van, és igen, közeli jeleit érezzük egy klímakatasztrófának, természetesen történelmi léptékkel közelinek. De a klímaszorongás, a klímahiszti vagy egyéb pejoratív, de a jelenséget jól leíró szavak mögött a Vádoló, a Szétdobáló, a Hazugság Atyja áll.
Isten az emberi történelem eddigi legnagyobb katasztrófáját szemlélve azt mondja, hogy „nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem” és azt ígéri, hogy„Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” Ez a mi reménységünk és bátorságunk alapja, az ígéret, hogy az Ő kezében vagyunk.
Emeljük fel a fejünket és tekintsünk Atyánkra, aki csodálatos otthont teremtett nekünk, és aki folytonosan munkálkodva, ma is a legjobbat adja gyermekeinek! De emeljük fel a kezünket, fogjuk meg, amit kell, és cselekedjünk annak a küldetésnek megfelelően, amelyet tőle kaptunk: őrizzétek és védjétek!
A boomer-nemzedék unokái
Rohamosan terjedő hóbort napjaink fiataljai körében az ’ok, boomer’ kifejezés használata, amely körülbelül azt takarja, hogy „jól van, jól nagypapa, kicsit hülye vagy de legalább nem is szeretünk”. Mert ez a nemzedék úgy véli, hogy nagyszüleik felelősek azért, hogy az ő jövőjük – szerintük - elveszett. Most lépjünk túl azon, hogy mennyivel könnyebb azt mondani, hogy elveszett a jövő, mint tenni azért, hogy ne így legyen. Mindjárt az elején szögezzük le, hogy a jelenért azok felelősek, akik benne élnek, így ezeknek a fiataloknak a jövőjéért elsősorban ők maguk!
De vegyük csak számba, mit rónak fel az előző nemzedékeknek. A jelenség első sorban a klímaszorongó, de egyébként harcos ökoaktivisták között terjed, akik a globális éghajlatváltozás és a környezet általános állapotát vetik az elődeik szemére. Vajon közülük hányan gondolkoznak el azon, hogy ez valóba így van-e vagy pedig egyszerűen csak tolják le magukról és életmódjukról a felelősséget?
Ez a nemzedék mintának tekinti az (legalább 30 éves koráig) egyedülálló életmódot, a karrier építését, a kulturális, és más fajtájú fogyasztást, mondhatnám hedonizmust. Ők utazgatnak egzotikus országokba, a föld másik felére, kerozinzabáló repülőgépekkel. Az én nagyapám csak akkor hagyta el az országot, amikor fiatalemberként, lóvontatta lövegekkel vonult a Don partjára parancsra. Tényleg neki róják fel a járművek használatából fakadó környezetszennyezést?
Ez a nemzedék megszokta, hogy roskadozó polcok között válogat, előrecsomagolt élelmiszereket fogyaszt, és olyan különlegességeket eszik, mint a licsi vagy éppen a kókuszdió. Valóban az én nagyapám tehet a klímaválságról, aki a maga földjét művelte, annak termését fogyasztotta, legfeljebb a szomszédja tyúktojását ette, és valószínűleg a bicskáját kezdte volna keresni a zsebében, ha olyanról hall, hogy licsi?
Nagyapán vizet ivott a kútról vagy a csapból, árnyékszékre járt élete utolsó napjáig, fát ültetett és szüretelt, és a templomban minden vasárnap vallotta, hogy „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is azt cselekedjétek velük.”, és ezért sosem bántott senkit. Nekem pedig azt tanította, hogy „apádat és anyádat tiszteld, hogy hosszú ideg élj azon a földön, amelyet Istened az Úr ad teneked”.
Tényleg őt vádoljátok ti, akik az élet hajnalán azt hiszitek, hogy értelme van az utazásnak és a szórakozásnak, a jövő hasznosságának reménye nélkül? Ti, akik PET palackból isztok kiszipolyozott ausztrál területekről lopott vízből kevert lónyálat, szelektíven gyűjtitek mindazt, amire valójában egyáltalán nincs szükségetek, s a jómód annyira elgyötört már benneteket, hogy azt hiszitek, nélkülöztök, bár az még sosem jutott eszetekbe, hogy a tálatokból az utolsó falattal kitöröljétek a szaftot.
De az ’ok, boomer’-fröcsögéshez még arra sincs szükség, hogy kapcsolat mutatkozzon a környezetszennyezéssel, elegendő, ha valaki idős, és fehér. Ha ezt azzal tetézi, hogy konzervatív, vagy – még szörnyűbb –keresztyén értékrendet vall, akkor elkerülhetetlenül pocskondiázás lesz az osztályrésze az erre hajló fiatalok részéről. Nagyapám példájánál hadd maradjak. Hogy idős és fehér az adottság, nem tehet róla, és épp oly kevéssé érdem, mintha valaki fekete, homoszexuális vagy elmebeteg lenne. Az értékrend tekintetében szegény nagyapám nem válogathatott sokat: elfogadhatta a nyilas vagy a bolsevik rendszert, a barna vagy a vörös diktatúrát, vagy éppen maradhatott annál, amiből a mai liberális demokrácia is sarjadt, a keresztyéndemokrácia politikai eszméinél. Kedves fiatalok! Hogy ti ma itt bátran és szabadon szidhatjátok a nagyapámat, az kizárólag az ő nemzedékének a csendes, alázatos és szívós kitartásának eredménye volt a normalitás és a hagyományos értékek pártján. Ma visszagondolva, talán jobb lett volna, ha nem így tesz. De ez nem választás, hanem értékrend kérdése volt. Nektek is csak ajánlani tudom, hogy a nihil és az anarchizmus mellé szerezzetek be ilyet!
Félek, hogy egyre nagyobb bajban vagytok. A nagyapám meghalt, generációjának kiváló tagjai alig-alig vannak már köztünk. A következő generáció öregszik, kikopik a hatalomból és az életből. Ti jöttök, rajtatok a sor! Vagy ezzel az egésszel már arra készültök, hogy amikor kiderül, hogy a bulikon és a facebook ismerkedésen kívül másra nem vagytok képesek, legyen kit vádolni? Ragyogó terv a jövőre, annyi bizonyos!
Kedves Boomer-nemzedék! Ideje felébredni! A jövőtöket nem az én nagyapám vagy apám, vagy bármely felmenőtök lopta el. Ti nem vagytok érdemesek rá! És bár tudom, hogy soha senki nem taníthat titeket, de fogadjatok el tőlem egy jó tanácsot: szedjétek össze és embereljétek meg magatokat és lássatok neki a jövőtök építésének! Az előző nemzedékeket pedig tiszteljétek, mert önmagatokban semmik sem vagytok, csupán örökösei – kétségkívül tökéletlen - őseiteknek.
Megjelent!
Megjelent az Egyházi Alapítványok Konferenciájának 2019. évi Országos Fórumának anyagait tartalmazó elektronikus kiadvány. Információk az EAK rovatban.
A Szent Család példája
A katolikus egyház december 26-án ünnepli a Szent Családot, példaként állítva minden hívő, de elsősorban természetesen a keresztény családok elé. Ma, amikor mind egyénileg, mind családként törekszünk arra, hogy boldogok legyünk, és ez áll minden cselekvésünk origójában, érdemes egy pillantást vetnünk a Szent Családra, az ő példájukra, és az ő boldogságukra.
Ha listába kellene szednünk elvárásainkat és saját erőnkből való törekvéseink céljait, akkor bizonyára olyan tételek szerepelnének mindannyiunkén, mint az egészség, az anyagi és érzelmi biztonság, a „fontosnak lenni” vágya. De azt talán nem szorul alaposabb bizonyításra, hogy a lista első helyén feltehetően ez a szó állna: boldogság. Az már más lapra tartozik, hogy ez alatt ki mit ért, de mi keresztények is, előkelő helyen szerepeltetjük ezt az egyszerű vágyunkat. Ha pedig családban élünk, akkor természetszerű, hogy a boldogságot ebben a családban akarjuk megélni, esetenként a családtól várjuk, hogy a boldogságot garantálja. Mindannyiunk számára példa lehet Mária, József, és a kis Jézus családjának története.
József és Mária, az angyallal való találkozás előtt bizonyára ugyanerre a csendes csodára vágyott, boldognak lenni, szeretve lenni. Mert emberi létünkből ez fakad! Bizonyára sok álmodozás előzte meg és tetőzte be a jegyességüket, amikor is elképzelték külön-külön és együtt is közös életük minden apró részletét.
Ezt az idilli, de nagyon is emberi álmodozást törte meg az angyali szó, amely elsőként Máriát kereste meg, majd József számára is elhozta a Szentlélek árnyékozta menyasszony fogantatásának hírét. Gondolhatjuk, hogy ebben a pillanatban összetört minden álom és előzetes terv, és csak a tovasuhanó angyali szárnyak bizonytalan tanúságtétele maradt. Így nyílt meg a cselekvés útja Isten számára. Leoldotta a párról az emberi elképzelések és vágyak csalóka bilincsét, hogy utat adjon az Atya terveink.
Amikor a Szent Család példáját szemléljük akaratlanul is valamiféle konfliktusmentes, szent és magasztos párkapcsolatot vélünk látni. Bár ennek nincs nyoma a Szentírásban, mégis feltételezhetjük, hogy ez valóban így volt. Ez a szentség azonban nem a problémanetesség langyosságából fakadt, hanem a felülről és talán a pólyából áradó szentségből.
Mi arra vágyunk, hogy átéljük ezt a magasztosságot, de elfelejtjük, hogy ez nem emberi boldogság volt, hanem isteni áldás és kegyelem. Gondoljunk bele, mennyit kellett tűrnie és viselni a családnak, míg – legalábbis, mint család – megnyugodhattak. Először el kellett viselniük azt a rendkívül bizonytalan, bár kétségkívül áldott állapotot, hogy nem igazán tudták ők maguk, kitől származik a gyermek, a körülöttük élők pedig még kevésbé. Mindennapi életveszélyben forgott Mária, mint akiben házasságon kívül gyermek fogant, fölötte lebegett a mózesi törvény és a nép folytonosan követ rázó ökle. Mekkora lelki tusa volt ez Józsefnek, akinek ugyan jelentette az angyal a történések okát, de hát oly távoli volt ez egy ács műhelyszagú gondolataitól. És képzeljük el, mindezek fényében a pár első találkozását, az egymás iránti bizalom megpróbáltatását, az első indulatok elfojtását vagy éppen megnyilvánulását. Ezután érkezett a császári parancs a népszámlálásról, amely bizonyára nem hiányzott a gyermek születésének tervezett ideje előtti napokban. A hosszú út minden fáradalma, a szállás bizonytalansága, majd a bizonyosság, hogy nincs hely, és végül egy istálló barommeleg fészkének megaláztatása. Ez volt osztályrészük a születés körül. Majd angyalok, pásztorok és a keleti bölcsek imádata orvosolta a keserűséget, de már menekülni is kellett Heródes haragja elől, el az ismeretlen Egyiptomba, a visszatérés lehetőségének esélye nélkül. Majd, miután ott némi nyugalommal felépítettek egy viszonylagos biztonságot és egzisztenciát, jött a hír, hogy haza kell térni. Az öröm mellett bizonyára ott volt a félelem is, hogy hová és mibe térnek vissza.
Mindezek fényében és ismeretében elgondolkozhatunk a Szent Család példáján, az ő boldogságuk zálogán. Biztonságban voltak? Anyagilag stabil lábakon álltak? Támogató család vette körül őket? Nem, nem és nem! Miből fakadt hát az ő boldogságuk, és mi az a példa, amely előttünk áll általuk?
Mária boldog volt, mert bár sok mindent nem értett (valójában több volt, amit nem, mint amit értett), de tudta, hogy a benne fogant gyermekre gondot kell viselnie, mert Istentől van az. Különös küldetést, felelősséget, és áldást hordozott a méhe. Tekintetét Jézusra függesztette, őt hordozta és szerette.
József boldog volt, mert neki talán még nehezebb terhet kellett hordoznia, a szégyenét, de az angyal mindig kijelölte a feladatát: vedd magadhoz Máriát, fogd a gyermeket, meneküljetek. Célja volt az életének, férfias, védelmező, vezető kötelessége. Feleségéért és gyermekéért tette, miközben maga is érezhette, több ez, mint apai kötelesség, inkább a pap istentisztelő mozdulatai vannak benne és a próféta felelőssége az isteni Ige pontos megőrzéséért.
És boldogok voltak azért is, mert „Jézus pedig gyarapodott bölcsességben, testben, Isten és emberek előtt való kedvességben”. (Lk. 2,52)
Anyák és apák, az üzenet előtettek van! A boldog család mértéke nem a problémák ügyes kikerülése, vagy a rogyásig hazahordott anyagi javaknak a hajszolása, hanem az Istentől a családban és a családért nyert felelősség, feladat hordozása. Amelynek közepén mindig Jézus áll! Ha gyermekedre mosolyogsz, Jézusra mosolyogsz. Ha gyermekedet neveled, Jézusra tekintve, irgalmas lehetsz. Ha tenni kell, Érte is teszed. Ha nem így teszed, akkor csak az iga húzása lesz, és nem nyerheted el a vágyott boldogságot problémák nélkül sem, pénzben dúskálva sem, szerető társra lelve sem!
Mindig mindenbe, mindent Jézusért! Ez a Szent Család boldogságának titka, ez az ő példájuk, amely ma is előttünk áll!
Áldott, békés karácsonyt kíván a Petrecz Sándor Alapítvány!
Itt a PIRKADAT!
Megjelent az alapítvány keresztyén közéleti magazinjának első, adventi száma:
Az advent szó a latin Adventus Domini kifejezésből származik, amely annyit jelent, hogy az Úr eljövetele. Az advent valós jelentése tehát az eljövetel. Sokszor mégis azt halljuk, hogy az advent a várakozás ideje, sőt az advent jelentése a várakozás.
Nem kétséges, hogy ebben az időszakban várakozunk, de fontos tudnunk, hogy célunk az eljövetel és nem maga a várakozás. Nemcsak a szó csűrése ez, van jelentősége, hogy miként éljük meg ezt a néhány hetet.
A várakozás szép és fontos az adventben, hiszen lelkünket emelő, beteljesülésre törekvő vágy ez. De ha az adventet várakozásnak tekintjük, akkor a nézőpont egyértelműen arra terelődik, hogy mit csinálok ÉN. A középpontba kerülök, az én cselekvésem lesz a lényeg. Innen már nem nehéz az, hogy az ’én várakozom-ból’ eljussunk az ’én vásárolok-ba’, hiszen a vásárlás is lehet a felkészülés része, ha nem a megfelelő cél van a fókuszban.
De az advent jelentése ’eljövetel’. Ha ezt így éljük meg, akkor rögtön távolodik tőlün a ÉN centrum és a fókuszba az kerül, akinek ott a helye: Jézus. Az Ő eljöttére várunk, akár úgy, hogy ünnepeljük születését, akár második eljöttére várunk, vágyunk. Ha Ő van a szemünk előtt, akkor a készület idejét nem zavarják meg a világ diktálta folyamatok, divatok, trendek, hanem az ősi, eredeti célra tudunk koncentrálni.
Adventben ezt kívánom: függesszük tekintetünket a megszületett Krisztusra, várjuk Őt úgy, hogy betölt bennünket, törekedjünk (mondhatnám úgy is tolakodjunk) a közelébe, igyekezzünk megérinteni a jászol peremét, hogy szénaszagú üdvösség lengje be az életünket!
Adventi szómeditáció II.
A pusztában kiáltó szó
Az advent nemcsak a várakozás ideje, de a reményé is. Persze a kettő szorosan összefügg, hiszen a várakozás mindig remény is egyben, a látás, viszontlátás örömére vágyás, a beteljesülés reménye. Ebben a reményben különösen kimagasló egyéniség Keresztelő János. Az útkészítő, Jézus rokona, próféta, aki alázatosan szolgálta azt a küldetést, amelyre elhívatott. Isten igéjét hirdette a maga sajátos helyén és módján, a pusztában, kérlelhetetlenül.
Szép magyar mondás a ’pusztába kiáltott szó’, amely nem jelent mást, mint a falra hányt borsó, biblikus megközelítésben. Adventben nem egyszer gondolkodtatott el, hogy mennyire reménytelen kifejezés ez! A semmi, a haszontalanság, az értelmetlenség szinonimája. Mennyire más azonban az, ahogyan az Evangéliumban olvashatunk erről: …A pusztában kiáltó szó vagyok….” (Jn. 1,23).
Igen, jelentősége van annak a ’n’ betűnek, mert egyáltalán nem mindegy, hogy valaki a pusztába kiált, bele a semmibe, vagy ott áll a kietlenségben és ott képviseli, kiáltja Isten üzenetét.
Aki bekiált a pusztába, az tényleg csak falra hányja a borsót, és haszontalanná válnak a kimondott szavak. De aki vállalja, hogy megjelenik a pusztaságban, a kietlenségben, a sötétségben, és ott hűséggel mondja a rábízottakat, az hiteles prófétája lehet az Úrnak. Így jött el Jézus is János után, ebbe a földi sötétségbe kiáltani. Eljött a sötétségbe a fény, de a sötétség nem fogadta be (Jn. 1,5) És így lehetünk mi is adventben, karácsonykor és bármikor hűséges Krisztus-követőek, ha a pusztában, amely körülvesz, kiáltó hanggá leszünk.
A másik kép is hangsúlyos: a világosság. Tudjuk jól, hogy milyen pici egy gyertya fénye. De azt is tapasztalhattuk, hogy minél mélyebb a sötét, annál erőteljesebben hasít bele ez a parányi fény. Utat vág magának, megvilágít, felfed és tisztává tesz.
Ahogyan fontos a pontos szóhasználat az előbbi esetben úgy fontos a továbbiakban is. Ugyanis a szót nem kiáltotta, hanem kiáltja. Nem egyszerű ragozás kérdése ez, hanem a múlt és befejezettség viszonya a jelennel és a folyamatossággal. Mert az Ige kiáltásának ma és mindig van jelentősége. A múlt, a befejezett prófétálás csak történelem. A jelenben ható és hangzó, az időtől mégis valamelyest független, soha nem múló Ige-szolgálat az, amelyre hivattattunk: „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Nem befejezett és nem befejezhető munka ez, ahogyan Jézus is folyamatosan munkálkodik.
A ’pusztában kiáltó szó’ ma is, mint akkor ugyanaz: „Elközelített a mennyek országa!”
Adventi szómeditáció II.
Az „elég” teológiája
Amikor sok az „elég”
A világ soha nem élt még történelme során olyan jómódban, mint manapság. Európáról beszélek természetesen. Mindene meg van a legtöbb embernek, és ha valamiből hiányt szenved, akkor sosem látott módon és mértékben siet a segítségére az ellátórendszer. Nem kell várni idegenek jóindulatát, nem kell arra haladó samaritánusban reménykedni, még csak a család köteles, de olykor hiányos szeretete sem szükséges. Jól, rosszul, de van segítség.
És az is igaz, hogy még soha nem volt ekkora kultúrája a panasznak. Így mondom, hogy kultúra, mert ez már valóban egy rendszer, a művészi tökélyre fejlesztett siralmak összefüggő hálózata. Az anya azt mondja: Elég már a férjem örökös morgolódásából, a gyermekeim tiszteletlenségéből. Az apa mondja: Elég a feleségem örökös nyavalygásából, követelődzéséből, a gyerekek állandó nyaggatásából. De már a gyerekek is ezzel nőnek fel: Elég a szülői szigorból, elég abból, hogy mindenki gyereknek tart, de felnőtt terheket rak a vállaimra. A munkaadó panaszkodik: Elég volt a lustákból, lógósokból, gazdasági válságokból. A munkavállaló sem rest: Elég a főnök rigolyáiból, hogy nem érti, ha előbb kell elmennem a gyerekért, egy apró hibát sem néz el soha. Elég, elég, elég!
Valóban olykor nehéz cipelni a keresztet, és sokszor tehetetlennek érezzük magunkat a csak egyre zúduló terhek alatt roskadozva. Áldott korban élünk, amikor kevesen tudják, mi a harc és mi a teherviselés. Erre akkor döbbentem rá elevenen, amikor egy istentiszteleten ezt énekeltem: „A keresztet te adod, Adj hozzá alázatot: Hordjam olyan csendesen, Mint egykor te, Mesterem. Majd ha véget ér a harc S megpihentetni akarsz: megragadom jobbodat, S mennyországod béfogad.” (Református énekeskönyv, 464. dicséret) Eleink olyan terheket viseltek, amelyek a számunkra elképzelhetetlenek. Áldjuk ezért Urunkat, de ne legyünk gyengébbek attól, hogy nem erősít a teher. Elégnek érezzük a terheinket, elég soknak. De a „sok jajszó mit ér, ha sebeink még jobban fájnak, és mindennap kínunk visszatér”.
Amiből soha nem elég
És van, amiből soha nem elég. Soha nem elég a pénzből, a sikerből, a hatalomból. Az advent szent időszakában éljük át a profán világ mammon-kultuszának Te Deum-át, a Black Friday-t. A szerzés és birtoklási vágyat önzetlen ajándékozással igyekszünk leplezni. Ne háborodjon fel senki, én is tudom, hogy sokan vannak nélkülözők, de általánosságban ezerszer gazdagabbak vagyunk, mint a történelem folyamán bármikor az emberiség. A hasunk folyamatosan tele, de még mindig habzsolunk, és ha már nem bírjuk tovább öklendezünk.
De soha nem lehet elég a tiszteletből sem, amire velünk szemben természetesen mindenki köteles. Üvöltve követeljük jogaink tiszteletben tartását, megfeledkezve minden kötelességünkről. Kiharcoljuk, ami „jár”, és a mi szánalmunkra soha nem lehet méltó az, akinek emiatt kevesebb jut.
Gyűjtjük a mammon kincseit és hordozzuk magunkon ezt a Júdás-ábrázatot. Akinek pedig több van, az még többet akar, mert hogyan is lehetne elég? A biztonsághoz, a tisztelethez kell a sok! Pedig „Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle.” (1 Tim. 6,6)
Amikor az elég valóban elég
„Mert elég néked az én kegyelmem!” – mondja Isten. Van a mi életünkben valami, ami éppen elég. Nem több és nem kevesebb, hanem elég. És ez Isten kegyelme felénk. Ez a kegyelem, amely minden elégtelenségünk ellenére még kitart, még megtart. Ez a kegyelem, amely éltet, annak ellenére, hogy önmagunkat és másokat, a teremtett világot szétmarcangoltuk.
Ez az az elég, amelyet olyan ritkán tudunk átélni. Mert sok, túl sok a ránk mért súly, sosem elég a földi javak tárháza a számunkra, és bizony úgy érezzük, nem elegendő nekünk a kegyelem sem. A kegyelem nekünk ajándék, jó sors, minket szerető más. És ez néha valóban kevésnek tűnik körülöttünk. Mert nem értjük, hogy a kegyelem az, hogy Isten elküldte egyetlen Fiát, hogy emberként közénk szülessen. Bele ebbe a porba és mocsokba, ebbe a gonosz világba, ahol Őt is el fogják pusztítani, mert nem elég, amit hozott. Nem értjük, hogy az a kegyelem, hogy közöttünk élt és szólt a Világosság, az Ige, hogy a ruhája bojtját megragadva meggyógyultunk, csodáit ámulva figyelhettük és esélyt kaptunk, hogy ne botránkozzunk meg Ő benne. Nem értjük, hogy a kegyelem ott a kereszten célhoz ért, a megváltás elvégeztetett, hogy mi minden érdemtelenségünk dacára, pokolra szánt férgecskékként Isten mellett állhassunk a mennyei karban. És valahogy nem értjük most sem, még ma sem, hogy mekkora kegyelem, maga a kegyelem, az a gondviselés, hogy még tart a világ, még lehet megtérni, még van bocsánat. Hogy semmiféle erőfeszítés nem érhet célt, de a kereszt alá roskadó bűnt bánó aléltak Isten tenyerébe metszettnek fel.
Ez az a kegyelem, amely tegnap, ma és mindörökké és mindenre elég!
A Protestáns Akadémia - Páty 2017. év őszi alkama
Nincs ingyenebéd
A Protestáns Akadémia - Páty idei utolsó alkalmán a teremtésvédelem fontosságáról szóltak az előadások. A beszámoló elolvasható a Protestáns Akadémia rovatunkban.
1956-tól 1989-ig Huszár Győző Emlékkonferencia
Az emberi sorsokban zajlik a történelem - hangzott egy következtetés a Huszár Győző Emlékkonferencián, és ennél tömörebben nehezebben lehetne megfogalmazni akár Huszár Győző, akár annak a sok-sok mártírnak az emlékét, akiknek emlékére a konferencia létrejött.
A Huszár Győző Emlékkonferenciát - a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával - rendező Petrecz Sándor Alapítvány immár második alkalommal emlékezik a pátyi református kántortanítóra, aki sem hírnevét, sem személyes biztonságát nem volt rest feláldozni, amikor szülőföldje segítségére kellett sietnie. Nem is kellett csalódnia, hiszen mind testi egészségét, mind életpályáját derékba törte felelős részvétele az 1956-os eseményekben. Noha mindig és minden esetben kizárólag bölcsességgel, mértékletességgel és református keresztyén identitásának mélységes felelősségéből cselekedett ez természetesen nem volt elég a népbíróság koncepciós perei során.
Az idei konferencia megidézte és összekapcsolta az 56-os forradalom és szabadságharc eseményeinek felidézését a 30. évfordulóját ünneplő rendszerváltás történetével. Nem véletlen, hogy az Alaptörvény Nemzeti hitvallásában az alábbi mondat szerepel: „Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki."
Az 56-ban felemelt fejeket ugyan be lehetett még szorítani a gulyáskommunizmus illúziójába, de már semmi nem vehette el azt az önbecsülést, hogy a magyar nép egyszer nemet mondott a bolsevik diktatúrára. Erre az alapra bátran építhetett mindenki, aki a 1989-es változást kívánta.
Vizi István lelkipásztor áhítatát követően dr. Badacsonyi Zoltán, az alapítvány ügyvezetője, a konferencia szervezője felolvasta Kövér László, az Országgyűlés elnökének védnöki köszöntőjét. Házelnök úr az 56-os eseményekre, mint olyan ritka történelmi pillanatra emlékezett, amelyben a nemzet teljesen egybeforrt. Tisztelettel szólt az olyan köztiszteletben álló személyekről, mint Huszár Győző, akik „józan mértékletességgel, a béke és a törvényesség útját járták; megfékezték a bosszú szellemét, és megszervezték az élet rendes menetét. Mindvégig hűségesek voltak a nemzethez éppen úgy, mint a saját közösségükhöz, amelynek vezetésére vállalkoztak: kitartottak, amíg lehetett - őrhelyükön is, és a kínzásuk során, a börtönben is, majd a hátratételek idején.” Példaképként mutatta be Huszár Győzőt, akinek emlékét csak az utókor éltetheti, amelynek ez egyben kötelessége is.
Első előadóként Földváryné dr. Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke szólt a református egyház helyzetéről a vészterhes időkben. Előadásában kirajzolódott az ív, amelynek első lépése talán az elsősorban paraszti bázisú reformátusságot súlyosan érintő földkérdés hosszú ideje óhajtott, de 1945-ben kifejezetten rosszul végrehajtott tette volt. Míg a katolikus egyház egyértelműen a rendszer ellenségének lett kikiáltva, és vezetői ellen folyamatosak voltak a támadások, perek, és jogtalan eljárások, addig a református egyház számára egyfajta kollaboráns szerepet szánt az új hatalom. Nem támadták nyíltan, hanem biztosították azt, hogy olyan vezetőket válasszanak, akik az egyházon belül vállalták elvégezni a piszkos munkát. Számtalan lelkész, presbiter, református egyesületi vezető esett áldozatul ennek a szalámitaktikának, és lettek kitelepítettek, pályájukról letaszítottak, megvetettek. Az előadó több személyes történetet is felidézett, amelyek mind arról tanúskodtak, hogyan törtek derékba hitvalló református emberi életek, de egyszersmind bemutatva emberi nagyságukat, kiálló, keresztyén és magyar hitüket.
Kovács Gergely, a Mindszenty Alapítvány képviselője a hercegprímás alakjáról és történelmi szerepéről beszélt. Bemutatta emberi oldalát, a néha túlzó, de sohasem nagyságban pózoló zászlósurat, aki soha nem alkudott meg a regnáló hatalommal. Mindvégig végezte azt a feladatot, amely a számára a katolikus egyház vezetőjeként adatott, emigrációjában is pásztora volt nyájának, Magyarország kommunista kormányzatával szemben pedig képviselte az ezeréves államiságot.
A konferencia végén Dr. Badacsonyi Zoltán Nagy Imre 1989-es újratemetését idézte fel, amely valóban nagyszerűen jelképezte azt az utat, amelyet a magyar nemzet 1956-tól 1989-ig bejárt. A palackból kiengedett forradalmi szellem a rendszerváltásban teljesedett, teljesedhetett ki, ’56 szellemiségének megfelelően tisztán, demokratikus módon. Huszár Győző és más sokak áldozata a következő generációban érlelte be gyümölcseit.
A 2019. évi Huszár Győző Emlékkonferenciát a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával valósították meg.
Örömmel hirdetjük Huszár Győző Emlékkonferenciánkat! A rendezvény az 1956-tól 1989-ig alcímet viseli, keressük a két jelentős esemény közötti összefüggéseket és kapcsolatokat.
A technikai fejlődés etikai kérdéseiről tartott előadást Schanda Tamás
2019. október 31. 13:09
A technológia fejlődése csak akkor jelenti az emberi élet fejlődését, ha mindenkire jótékony hatással van, ennek megvalósulásához pedig a keresztény értékekre fókuszáló cselekvésre van szükség – többek közt erről beszélt az Innovációs és Technológiai Minisztérium miniszterhelyettese.
Schanda Tamás, az ITM miniszterhelyettese, parlamenti államtitkára a Petrecz Sándor Alapítvány által szervezett Protestáns Akadémián tartotta meg A technikai fejlődés etikai kérdései - A jövő keresztény szemmel c. előadását Pátyon, 2019. október 30-án.
A miniszterhelyettes kifejtette: keresztény politikusként arra keresi a választ, hogy a folytonos technológiai haladás közepette a világban milyen súllyal jelennek meg a keresztény etikai szempontok. Mint mondta, a technológiai fejlődés nagyon gyors, az élet minden területére hat, és önmagát generálja, de nem szabad rá „ördögi folyamatként tekinteni”, hiszen az emberek kezdettől fogva a jobbra, újabbra, szebbre törekszenek. „Keresztény szempontból ez beleillik a teremtés könyvében rögzített isteni tervbe, és ahhoz a megbízatáshoz illeszkedik, hogy műveljük és oltalmazzuk a Földet” – tette hozzá.
A miniszterhelyettes arra is felhívta a figyelmet, hogy a technológia önmagában még nem válasz, főként azokra a kérdésekre nem, amelyek évezredek óta foglalkoztatják az embereket, amelyek az emberiség létezésének értelmére kérdeznek rá. Rámutatott: a technológia fejlődése nem jelenti feltétlenül az emberi élet fejlődését, csak akkor, ha minden emberre jótékony hatással van. A veszélyeket sem a technológia fejlődése hordozza magában, hanem annak helytelen alkalmazása. „A keresztény értékekre fókuszáló cselekvéssel tudunk csak elébe menni a felmerülő morális problémáknak” – tette hozzá.
A kereszténydemokrata politikus arra is rámutatott, hogy korunkban nagy problémát okoz az a szemlélet, amely az ember és a teremtett világ helyett az úgynevezett haladást helyezi a középpontba. Mint mondta, nem lehet Isten és ember nélkül, külön szemlélni a folyamatokat, és pusztán a technikai előrelépéstől várni a jót vagy a rosszat. Egyúttal felhívta a figyelmet arra, hogy a most élőknek, dolgozóknak óriási felelősségük van abban, hogy a XXI. századi technológiai változások morális értelemben miként módosítják a világot, az emberek életét, jövőjét.
A Protestáns Akadémia őszi szemeszterének második rendezvényén Tomka János és Bőgel György egyetemi tanárok is előadást tartottak.
(ITM Kommunikáció)
Emlékezzünk IV. Károly királyra!
Utolsó királyunkra, a 2004-ben boldoggá avatott IV. Károlyra emlékezünk október 21-én.
Károly osztrák főherceg 1887. augusztus 17-én született az alsó-ausztriai Persenbeug várában. Apja Ferenc József unokaöccse, Ottó főherceg, édesanyja Mária Jozefa szász királyi hercegnő volt. Anyja mély katolikus hitben nevelte. Már kisgyermekként kialakult benne az érzékenység mások szenvedései iránt.
Maria Vinzentia Faunland nővér, a soproni orsolyita zárda stigmatizált apácája Károly nyolcéves korában megjövendölte, hogy sok szenvedés lesz az osztályrésze. Azt kérte, „burkolják a fiatal főherceget imádságba, mert császár-király lesz, aki sokat fog szenvedni, és célpontja lesz a pokol támadásainak”. Károly halála után ebből az imádkozó közösségből alakult ki a Károly Király Imaliga a népek békéjéért.
Károly szerelmi házasságot kötött Bourbon-Pármai Zita hercegnővel. Mariazellben kérte meg Zita kezét – a Szűzanyára bízták magukat, jegygyűrűjükbe ezt vésették: „Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Szülője”. Közös életcéljukat Károly így fogalmazta meg eljegyzésükkor: „Mostantól egymást kell kölcsönösen az égbe vezetnünk!” 1911. október 21-én házasodtak össze. Nyolc gyermekük született. Halálos ágyán a király ezt mondta hitvesének: „Végtelenül szeretlek téged.”
Gyermekeik nevelésében – a Habsburg családi szokásokkal szemben – a szülők is aktívan részt vettek, a színvonalas oktatás mellett boldog, szeretetteljes légkört biztosítottak számukra. A király egyik utolsó kívánsága pedig az volt, hogy halála után gyermekeit öt magyar bencés szerzetes nevelje.
Károly 1914. június 28-án, Ferenc Ferdinánd halálát követően lett az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse, majd Ferenc József halála után, 1916. november 21-én foglalta el a császári trónt.
1916. december 30-án koronázták Magyarország apostoli királyává a Mátyás-templomban. Őszintén szerette és becsülte népünket, magyarul éppen olyan jól beszélt, mint németül. Ezt mondta egyszer: „Ha a magyarok a hazájukról beszélnek, annyi hűség árad a szemükből.”
„A királyt látom, térdel az oltár lépcsőjén. Innen, a nagy távolságból még ifjabbnak és szokatlanabbnak vélem őt. Önkéntelenül Szent Imre herceg alakja tűnik fel a képzeletemben, akinek üvegfestményét itt láttam valamikor e templomban. Csak azok érezhették át a király áhítatos, szinte önfeláldozó magatartását az Úr szolgái előtt térdepelvén, akik gyermek- és ifjúkorukban sokat jártak a templomokba. Olyan volt e percben a fedetlen fejű, fürtös hajú, piros kabátos ifjú, mintha most szállna el a mennyekbe a lelke, hogy Istentől kérjen felhatalmazást ahhoz, hogy a szent magyar királyok koronáját homlokára tehesse. A legnyugodtabb lelkek is bizonyos szokatlan borzongást érezhettek e percekben. A király lelke Istennél van. Talán mint egy hófehér galamb repült fel az égbe, mindig magasabbra emelkedvén fénylő szárnyain, túl a földön, túl a felhők borúján, majdnem oly kicsiny már, mint egy fénylő csillagocska… És lendülő megadással veti magát az Úr zsámolya elé. Ekkor térdepelt másodszor IV. Károly az oltár lépcsőin, midőn is olajjal megkenték. S ez időtől kezdve úgy járt-kelt a király a ceremóniák előírása szerint, a sekrestyébe, ülőhelyére, majd ismét vissza az oltárhoz, mintha valóban távol, Istennél volna a lelke. Csodálatos, emberfeletti dolog ez, hitetlen olvasó az Úr 1916-ik esztendejében, midőn már csaknem elfelejtettük, hogy van valaki felettünk.”
(Részlet Krúdy Gyula A koronázás című írásából)
Károly huszonkilenc évesen, a világháború harmadik évében lett császár és király. Fiatalon, kormányzati tapasztalatok nélkül indult el földi értelemben sikertelen, de annyi jóakarattal teli keresztútján. Uralkodói hivatására úgy tekintett mint Krisztus követésének áldozatos útjára: minden cselekedetében a rábízott népek iránti szeretet vezérelte, életét értük szentelte. Vallotta, hogy egy uralkodó legszentebb kötelessége a béke helyreállítása. Az első pillanattól kezdve ki akarta vezetni népeit az értelmetlen háborúból. Ő volt az egyetlen a vezető európai politikusok közül, aki támogatta XV. Benedek pápa megbékélést szolgáló erőfeszítéseit. Béketörekvéseiben legnagyobb támasza hitvese, Zita volt.
Már trónra lépésekor kiadott kiáltványában is a béke megteremtését nevezte meg fő feladatának: „Mindent meg akarok tenni, hogy a háború borzalmait és áldozatait a legrövidebb határidővel megszüntessem, a béke súlyosan hiányolt áldásait népeim számára visszanyerjem…”
* * *
„Károly király volt az egyetlen tisztességes ember, aki a háború alatt vezető helyen állott, de nem hallgattak rá. […] Őszintén akarta a békét, és éppen ezért gyűlölte őt az egész világ.” (Anatole France)
„Mindent inkább, mint csak egy igazságtalanságot. Ez a keresztény lelkiismeret a trónon. A háborútól való iszonyodása és szenvedélyes törekvése a béke helyreállítására szintén nem csupán a politikai belátásból táplálkozott, hanem abból a forró emberszeretetből, melynek forrása nála az istenszeretet volt.” (Apponyi Albert)
„Minden erejét a béke megteremtésére fordította, támadások és meg nem értettség árán is. Ezért napjainkban is követendő példa számunkra, kinek közbejárását kérhetjük az emberiség békéjének érdekében.” (XVI. Benedek pápa)
* * *
Károly célja egy demokratikusabb és szociálisan igazságosabb birodalom létrehozása volt, ahol a trón valódi támasza a népek szeretete és elégedettsége. A rendkívül súlyos helyzet ellenére széles körű és példaértékű szociális törvénykezésbe kezdett. A magyarországi koronázási lakoma tizenkilenc fogását a budapesti hadikórházakban küldette a koronázás estéjén, a magyar országgyűlés által neki és hitvesének ajándékozott ötven-ötvenezer aranyat pedig szociális célokra, hadiözvegyek és -árvák megsegítésére fordították. Szociális érzékenységét mutatja, hogy ő hozott először létre a világon népjóléti minisztériumot, először Ausztriában, majd Magyarországon, 1917-ben. Az Egyház társadalmi igazságosságról szóló tanítása alapján gyakorolta uralkodói hatalmát.
Egész életét a kötelességérzet és a felelősségtudat jellemezte. Az önuralom rendkívül fontos volt számára, ahogy mondta, „ez a legnehezebb uralkodás”. Gyermekkorától fogva különleges tisztelettel tekintett az Oltáriszentségre. Akárhol élt, mindig volt a lakhelyén egy magánkápolna, ahol az Eucharisztiát őrizték. Éjszakánként sokszor imádkozott csöndes magányban az örökmécses fényénél.
„Egy dolgot lehetett benne, mint uralkodóban, kifogásolni: túl nagy, általános emberi jóságát, ami nem az a fajta mindent elnéző jóság volt, hanem igényes, bizalmas jóság.” (Egy munkatársa visszaemlékezése Károly királyra)
A háború végén IV. Károly magatartása tette lehetővé, hogy Ausztriában további vérontás és polgárháború nélkül, békésen valósuljon meg az átmenet egy újabb társadalmi rendbe. Ennek ellenére elűzték hazájából.
Hazánkba kétszer próbált visszatérni mint apostoli király, aki esküt tett a szolgálatra, melyet Istentől kapott. XV. Benedek pápa is a Magyarországra való hazatérésre biztatta őt, azt kérte, legyen az Egyház védelmére, mert keletről veszedelem fenyegeti Európát, ami könnyen katakombákba kényszerítheti ismét az Egyházat, és önkényuralomba sodorhatja a népeket.
„Ha valaha visszatérek Magyarországra, úgy azt bizonyára nem uralkodási vágyból teszem. Töviskoronát viseltem eddig, és töviskorona az, amit Magyarország visszaadhat nekem. A koronázási eskü mindig azt jelentette számomra, hogy a király és a nemzet virágzásban és romlásban egyaránt össze kell, hogy kapcsolódjék.”
A második visszatérés alkalmával, 1921. október végén a vérontás megelőzése érdekében végleg letette kardját. Zitával együtt Tihanyba vitték, a bencés apátságban töltötték utolsó magyarországi napjaikat.
* * *
„Legutoljára aggódva léptem be szobájába [Tihanyban]. Azt hittem, megtört, a kegyetlen sors iszonyú csapásai alatt levert és vergődő királyt találok, akinek vigasztalására alig lehet szavakat, annál kevésbé helytálló érveket találni. […] A király fölött nem vonult el nyomtalanul a nagy vihar. Haja megfehéredett. Arcán gondok mély vágásai. Ünnepélyesen komoly a megjelenése, amilyen az önérzetes szenvedőké. Helyzetével teljesen tisztában van. Nem vár magyarázatot vagy vigasztalást. […] De azért rendületlenül bízik és hisz: »Bármit is kell szenvednem, Krisztus Urunk többet szenvedett.« Ilyen léleknek fölösleges a vigasztalás. Kikényszeríti csodás erejével a bámulatot. Áldozatos élete végén egészen méltó volt az utolsó szó: »Fölajánlom életemet váltságul népemért.«” (Csernoch János bíboros, hercegprímás visszaemlékezése)
„Elkeserít, ami történt. Magyarország keservesen fog bűnhődni azért, amiért felkent apostoli királyára lőtt, aki nemcsak koronás király, de egy valódi szent!” (Batthyány-Strattmann László a második hazatérési kísérlet után)
* * *
Bajánál hagyta el a királyi pár örökre hazánk területét. Az antant dunai hajója innen vitte őket száműzetésük helye, Madeira szigete felé. Az Atlanti-óceán szigetén egy nyirkos házban, szegénységben élt a királyi család. Károly azonban itt sem veszítette el hitét, derűjét. Élete végleg állandó, folytonos imádsággá vált.
A mostoha körülmények között 1922 márciusában súlyosan megbetegedett a király. A fájdalmakat és a szenvedést elfogadta, és engesztelésül felajánlotta népeiért. Halálos ágyán mindenkinek megbocsátott, aki elárulta őt. Életeszméjét az utolsó napon így fogalmazta meg a király: „Igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon.” 1922. április 1-jén hunyt el. Temetésén Antonio Manuel Pereira Ribeiro püspök így beszélt: „Madeirának a mai napig kellett várnia a maga szentjére és most megtalálta azt. Egy mártírt adunk vissza az anyaföldnek.” Sírja azonnal zarándokhellyé vált, szent remeteként, családapaként, vezeklő uralkodóként tisztelték a madeiraiak.
Zita Károly halála napjától fogva csak gyászruhát viselt. Hitre és emberségre nevelte nyolc gyermeküket. Élete 97. évében halt meg, 1989. március 14-én. Halála után térhetett csak haza, a Habsburgok temetkezési helyén, a bécsi kapucinus templom kriptájában nyugszik.
1972. április 1-jén, IV. Károly égi születésnapjának 50. évfordulóján az illetékes egyházi bizottság és a család képviselőinek jelenlétében Madeirán sor került a király koporsójának fölnyitására; testét romlatlan állapotban találták.
2003. április 12-én II. János Pál pápa jelenlétében kihirdették a dekrétumot, amely elismerte Károly király hősies erénygyakorlatát, életszentségét. Ugyanebben az évben december 20-án pápai dekrétum hitelesítette a Károly király közbenjárására Brazíliában, 1960-ban történt csodás gyógyulást.
Szent II. János Pál pápa 2004. október 3-án avatta boldoggá az utolsó apostoli magyar királyt. Liturgikus emléknapját pedig október 21-ére helyezte. A boldog király ünnepét így nem halálának, hanem házasságkötésének évfordulóján üli meg az Egyház, ezzel is példás házaséletére irányítva a figyelmet, valamint arra, hogy a házasság a szentté válás egyik kitüntetett útja.
Forrás
Katolikus.hu
Vatican.va Mindszentyalapítvány.hu
Ifj. Bertényi Iván: IV. (Boldog) Károly, Korunk, 2016/8.
Kovács Gergely: Zita és Károly – Akik egymást segítették az égbe, Veszprém, 2017.
Magyar Kurír
(bh)
Magnetofonból harsonává
Fiatalok és az egyház – kerekasztal-beszélgetés a Protestáns Akadémián
Hosszas szervezőmunka után ismét elkezdődött a Protestáns Akadémia előadássorozata Pátyon. Ezen az őszön a 21. század kihívásaira keressük a választ közösen. A szeptemberi kezdő alkalommal a Fiatalok és az egyház összefoglaló címmel tartottunk kerekasztal-beszélgetést.
Részletek a Protestáns Akadémia rovatunkban!
Oh, ezek a „mai” fiatalok
Eltűnt-e a XXI. századból Isten és az Ő képmására teremtett ember? Mik azok a témák, amelyek érdeklik a fiatalokat, és hol lehet őket megtalálni? Lehetnek a család és a nemzet fontos témái a fiatal generációnak? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre igyekezett válaszokat találni a Reformátusok Szárszói Konferenciáján Illés Boglárka ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkár, Böszörményi-Nagy Gergely, a Brain Bar alapítója és Bella Péter református lelkipásztor. Beszélgetőpartnerük Kavecsánszki Ádám, a Polgári Magyarországért Mozgalom szervezési igazgatója volt, a beszélgetést teljes terjedelmében az ajánlónkban található videóban tekinthetik meg.
„Az, hogy alapjaiban megváltozott a világ és abban ma már nincs jelen Isten, egy pogány mondás. Hitetlen, destruktív, a panaszkultúrát építi, meddő és haszontalan. Nem sarkall cselekvésre” – véli Böszörményi-Nagy Gergely, aki szerint „azoknak a közösségeknek, amelyekben ez a kultúrpesszimiszmus uralkodik, ki kell jönniük ebből”. A Reformátusok Szárszói Konferenciájának szombati plenáris ülésén Illés Boglárkával és Bella Péterrel a kereszténydemokrácia fiatalokat is érdeklő témáiról gondolkodtak közösen, segítőjük ebben Kavecsánszki Ádám volt. A továbbiakban csupán néhány gondolatot emelünk ki az elhangzottakból.
Tekintse meg a teljes beszélgetést!
Illés Boglárka többnyire a Magyar Ifjúság Kutatásra alapozva fejtette ki véleményét: a több ezer 15-29 éves fiatal megkérdezésével készített felmérés többek között választ adott arra, hogy miben hisznek a fiatalok, kik a példaképeik, és hogy mit tekintenek hiteles információforrásnak. A helyettes államtitkár a kormányzat családvédelmi akciótervéből is kiemelt példákat, melyek az említett generáció helyzetét segítik és segíthetik a jövőben. Hangsúlyozta: „Fiataljaink jövőjüket családban, házasságban képzelik el, mindössze 6 százalék az, aki nem így nyilatkozik. A fiatalok többsége több mint 3 gyermeket szeretne vállalni.” Hozzátette: a tervek és a tények között van különbség, aminek keresik az okait, hogy azokra reagálhassanak.
„Azt látom, hogy az életkérdések nem változnak. Az éhség nem változik. Az, hogy a fiatalok stabilitást, boldogságot akarnak, hogy meg akarják találni az élet értelmét. De ma már máshogy rendeződik be az életünk” – mondta Bella Péter arra a kérdésre válaszolva, hogy nehéz-e manapság a fiatalokat közösségbe szervezni. „Én nagyon nem szeretem a milyenek a mai fiatalok mondatot, mert ahelyett használjuk, hogy megismernénk a világukat” – tette hozzá. Szerinte az egyháznak úgy kell elmondani az örök és változatlan üzenetet, hogy azt értsék a fiatalok: „Sokszor választjuk a könnyű megoldást és azt mondjuk, hogy ezt, vagy azt tudni kell(ene). Nem feltétlenül. Újra és újra el kell mondani. És feltenni a kérdést: értenek-e engem?” A református lelkész emellett hangsúlyozta azt is, hogy fontos és hasznos a közösségi média felületein történő kommunikáció akkor, ha az online jelenlétnek van a való életben is lenyomata, például ha egy lelkipásztor elérhető offline is egy beszélgetésre.
Böszörményi-Nagy Gergely ezzel egyetértve hozzátette: „Sokan azt gondolták – különösen a magukat progresszívnek gondoló véleményformálók – hogy a technológia meg fogja változtatni a politikát. Pedig valójában a politika változtatta meg a technológiát.” Mint mondta, a technológia sosem tudja pótolni a személyes karizmát és az erős mondásokat, és ugyanez igaz a misszióra is: „Ha valaki hisz abban, amit mond és átéli, nézőként én is át tudom. Erre való a közösségi média. Ha megvan az üzenetünk és a hangunk, akkor azt fel tudja erősíteni. Ha nincs, akkor nem fogja. Ha megvan, de nem használjuk, akkor nem fogják hallani.”
Szűcs Péter, fotó: Szarvas László (forrás: reformatus.hu)
Hitünket vigyük ki a hétköznapokba!
Megpróbálja-e a világ szembe fordítani a keresztyénséget önmagával a vallás fogalomrendszerének torzításával? Ha igen, hogy lehet ez ellen védekezni? Hogyan befolyásolja, és hogyan kellene befolyásolnia egymást a politikának és a keresztyénségnek? Csak néhány kérdés, melyre a Reformátusok Szárszói Konferenciájának második napján Szűcs Ferenc református teológusprofesszor és Lánczi Tamás, a XXI. Század Intézet igazgatója keresték a válaszokat. Beszélgetőpartnerük Farkas Örs politológus volt, a beszélgetést teljes terjedelmében az ajánlónkban található videóban tekinthetik meg.
„Teológiai oldalról közelítve a református gondolkodásnak kezdetektől fogva része volt a közéleti felelősség. A keresztyén ember hitének, vallásosságának nem csak vasárnap a templomban van szerepe, ki kell ezeket vinni a hétköznapokba” – véli Szűcs Ferenc református teológus. A Károli Gáspár Református Egyetem emeritus professzora a keresztyéndemokrácia mibenlétéről, létjogosultságáról és jellemzőiről beszélgetett a Reformátusok Szárszói Konferenciájának második napján Lánczi Tamással és Farkas Örssel.
Szűcs Ferenc szerint tehát nem kérdés, hogy létezik és létjogosultsága is van a keresztyéndemokráciának, az már sokkal inkább, hogy kinek a keresztyéndemokráciája példaértékű, és milyen a magyar, illetve a nyugat-európai verzió. A beszélgetőpartnerek a kifejezés mindkét elemét, a kereszténységet és a demokráciát külön-külön, és összefüggésében is vizsgálták. A továbbiakban csupán néhány gondolatot emelünk ki beszélgetésükből. Tekintse meg a teljes beszélgetést!
Lánczi Tamás véleménye szerint a Nyugat-Európában zajló szekularizációs folyamatok azt eredményezték, hogy ma már nehéz megmondani, hogy mit jelent az ott élő emberek számára a hit: „Nyugat-Európában ma már ott tartanak, hogy az egyházakat nehéz megkülönböztetni a civil szervezetektől. Nehéz megmondani, hogy a nyugati világ mitől keresztyén, ráadásul az ottani keresztyénség védekező pozícióban van.” Nem úgy Magyarországon, ahol az igazgató szerint javul a helyzet.
Szűcs Ferenc professzor egyetértve az igazgatóval hozzátette: „A kommunizmus elzártságából szemlélve kialakult Magyarországon egyfajta illúziónk a nyugat hitével, keresztyénségével kapcsolatban. Csalódnunk kellett aztán, amikor szembesültünk azzal, hogy a valóság mennyire eltér ettől az illúziótól – többek között például, hogy az Európai Unió alkotmányában még csak említés szintjén sem szerepelnek a keresztyén gyökerek. Ez a csalódás viszont azt eredményezte, hogy megpróbáljuk végiggondolni, a nyugat helyett is, hogy mit jelent Európa keresztyén öröksége. Mi az, amit mindenképp meg kell tartanunk – hiszen elveszítése beláthatatlan következményekkel járna – és mi az, ami ésszerű keretek között változtatható.”
Arra a kérdésre, hogy megpróbálják-e szembefordítani a keresztyénséget önmagával, és ha igen, hogy lehet ez ellen védekezni, Szűcs Ferenc kifejtette: „a meggyöngült identitású európai keresztyénség jelenleg egy erős önképpel rendelkező ideológiarendszerrel találkozik. A szekularizáció és a keresztyénség helyzete eddig nem volt húsbavágó, hamarosan azonban létkérdés lesz.” Megoldásként a professzor az iskolák megerősítését, szellemi műhellyé fejlesztését javasolta. Mint elmondta: „Ha nem juttatjuk el gyermekeinket az értelem nagykorúságáig, ha nem segítjük az identitásuk kialakulását, megerősödését, mindössze szélmalomharcot vívhatunk majd a jövőben. Egy közösség ugyanis akkor él, ha vannak, akik éltetik. Ezen a területen még akad teendő.”
Szűcs Péter, fotó: Szarvas László (forrás: reformatus.hu)
A semlegesség a legborzasztóbb homogenitás
Közéleti felelősség, állam és egyház szerepe, megmaradás, politikai korrektség és keresztyén értékek – csupán néhány gondolat a Reformátusok Szárszói Konferenciájának idei nyitóestjéről. A rendezvény Bogárdi Szabó István püspök, Kövér László házelnök és Trócsányi László EP-képviselő keresztyéndemokráciáról szóló beszélgetésével kezdődött.
„A politikusok arra kaptak elhívást, hogy velünk, polgárokkal megbeszéljék és értünk véghezvigyék azokat a programokat, változtatásokat, melyek elengedhetetlenek a közös életünkhöz” – summázta a kerekasztal-beszélgetés kezdetén Bogárdi Szabó István püspök, miért is fontos a párbeszéd a politikai és az egyházi élet képviselői között. Enélkül ugyanis nem történne más, mint egymás kölcsönös kizárása – az egyházból a közéleté, a közéletből pedig az egyházé. „Nem óhajtom kirekeszteni magam önmagam életéből. Ennek az országnak az állampolgára vagyok, érdekel, hogy az életem, a gyülekezeti tagjaim élete, a testvérem, barátom vagy akár ellenfelem élete milyen irányba megy” – hangsúlyozta a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke.
Trócsányi László hasonló megfontolásból fogadta el a beszélgetésre szóló meghívást; mint mondta, egy ilyen alkalom lehetőséget ad a különböző nézőpontok találkozására. „Egy református fórum teret ad, hogy beszéljünk az isteni és a világi rendről. Egy jogásznak, mint jómagam, a világi rend ismerősebb, de a kettőnek találkoznia kell. Érdekel, van-e kapcsolat közöttük és tudunk-e választ adni például olyan kérdésekre, miért van az ember a Földön?” – fogalmazott.
Kövér László a múltban gyökerező rossz berögződést látja abban, hogy az egyházi körökben a mai napig él a politikától való távolmaradás nézete. A házelnök arra figyelmeztetett, a liberális pártok jellemzője, hogy nemcsak a politikát szeretnék kizárólag szakértőkre bízni, hanem a vallást is szeretnék magánüggyé tenni – ehelyett azonban fel kell szabadítani azokat a gátlásokat, amiket a kommunizmus évtizedei ültettek a nemzetbe. „Fel kell oldanunk a gátlásokat, melyek túlzottan visszahúzódóvá teszik a keresztyéneket. Nem kell hitünket másra erőltetni, de tudnunk kell, hogy tudásunk több, mint azoké, akik nem részesei e közösségnek. Ezt a nagyobb tudást szeretnénk követendővé tenni” – hangsúlyozta Kövér László.
„A korona és a hit, azaz az államhatalom és az egyház az a két pillér, melyen a világ nyugszik. És ha az egyik meggyengül, meggyengül a másik is – felbomlik a társadalmi béke” – ezzel az idézettel foglalta össze Gér András zsinati tanácsos, a beszélgetés moderátora a kerekasztal témáját.
Mulandóságok világa
A párbeszédet sokszor nehezíti, hogy a konzervatív politikai pártok természetes szövetségesként tekintenek az egyházakra, miközben ezt olykor maguk az egyháztagok sem nézik jó szemmel. Ezzel kapcsolatban Bogárdi Szabó István elmondta, kutatások nem igazolják, hogy adott vallási közösség tagjai között milyen a politikai meggyőződés spektruma, annyit azonban tudunk, hogy a rendszerváltás utáni időszakban az „utódpárton” kívül mindegyikben volt református lelkész. „A képviselő lelkészek pártállása csak tükrözi a gyülekezeti tagok nézeteit. Harminc év mulasztása, hogy a magunk berkeiben is beszéljünk ezekről a kérdésekről” – fogalmazott a püspök, majd hozzátette: a kommunizmus idején kondicionált reflexek továbbélése a túlféltésből fakadó öncenzúra, melyet „a mi generációnk is tovább örökített a fiatalabb nemzedékeknek”.
Bogárdi Szabó István emlékeztetett: Európa történelméből is látszik, hogy a politika folyamatosan változik, de „addig jó az egyháznak, ameddig az egyháztagság nincs zubbonyba öltöztetve, nincs a zubbonya hajtókáján árpádsáv és nem kötelező kart lengetni”. „Addig jó az anyaszentegyháznak, ameddig a mulandóságok világában, amilyen a politika is, lehet és szabadnak és sokfélének lenni. Nem drukkolok annak, hogy a teljes politikai spektrum legyen lefedve és minden gyülekezetben legyen minden pártnak aktivistája, de az a sugallat, hogy az egyház ne vállaljon közéleti felelősséget, a legborzasztóbb homogenitás” – figyelmeztetett a dunamelléki püspök.
Trócsányi László többek között Belgiumban élve látta, mennyire erős a szekularizáció a nyugati világban, ennek eredményeképpen a központi üzenet a semlegesség és az, hogy az egyháztagok maradjanak távol a világ eseményeitől. Ehhez képest hazánkban másképp alakult a történelem, a rendszerváltás után pedig az egyházaknak is el kellett helyezniük saját magukat: „Az egyház nem azért van, hogy a világ kérdéseiben ne gondolkodjon. Vannak kérdések, melyekben meg kell szólalni, a Bibliát olvasva vannak üzenetet, melyeket át kell adni.” Mint mondta, van morális szempont, ahol a hazai lelkipásztorok megszólalása ellentétes irányú, mint a nyugati társadalmakban, amire szükség is van, mert az egyház feladata az is, hogy megfogalmazza, mi a kapcsolat szabadság és felelősség között. „Legyen dialógus egyház és állam között, de egyik se vegye át a másik szerepét” – hangsúlyozta a képviselő.
A házelnök annyival egészítette ki az elhangzottakat, hogy becslések alapján a rendszeresen templomba járó egyháztagok közel harmada baloldali pártokra szavaz, ami „erkölcsi megítélés nélkül mondva is totális képtelenség”. „Egy magát keresztyénnek mondó ember, aki biztos a hitében, nem maradhat távol tüntetőleg a választásoktól, mert minden választásunk a következő négy – vagy akár negyven – évre szólhat. Mindig van választás, akkor is, ha látszólag nincs” – nyomatékosította a házelnök, majd azt is hangsúlyozta, keresztyénekként ellentmondás olyan pártokra szavazni, melyek programjaikban az életet tagadják.
Hogy működjünk együtt?
„Az egyháznak van felelőssége, figyelnie kell a világi rend működésének szabályait és ha az átlép határokat, akkor jelzést kell adnia – de állam és egyház nem léphetnek egymás helyére” – válaszolta Trócsányi László arra a kérdésre, reagálhat-e az egyház, ha a politika átlép morális határokat. A volt miniszter szerint, ha az isteni rend képviselői úgy látják, hogy a világi rend képviselő túlléptek egy határt, akkor a maguk eszközeivel jelzést kell adniuk.
Nehezebb a helyzet, amikor úgy tűnik, az államhatalom aszerint osztja a támogatásokat, mennyire ért egyet vele egy-egy egyház. A házelnök ebben a kérdésben ott látja a problémát, hogy az egyházak vezetősége és a politika nem találták még meg a normális együttműködés kereteit – ami utoljára talán a két világháború között volt meg, „amikor az egyházak még egyértelmű igazodási pontot jelentettek”. Kövér László arra hívta a közéleti és egyházi párbeszéd szereplőit, hogy tanuljanak meg együttműködve, a saját szerepüket kialakítva együtt élni: a politika ne avatkozzon bele az egyház belső életébe, az egyházak pedig segítsék azon célok megvalósulását, melyeket magukénak vallanak – és úgy fogalmazzák meg a kritikát, hogy az ne ártson. Ilyen módon ne minősítsenek nevesítve politikusokat, mert kívülről nézve nem mindig látszik a teljes út, ami egy döntéshez vezetett – kérte. „Viszont az egyházak addig sem mennek el, ami szerintem hasznos lenne. Valamikor ez még működött, a bevándorlás kérdésében kibontakozott vita például kifejezetten hasznos volt, beleértve a mi politikánkkal ellentétes vélemény megfogalmazását is – idézte fel Kövér László. – Az a vita segített értelmezni a keresztyén tanítást, a szolidaritás fogalmát és a felebaráti kötelezettséget.”
Mi a bólogatás?
A politikai irányzatokhoz hajlamosak vagyunk bizonyos fogalmakat társítani, de Bogárdi Szabó István szerint ez sem általános, ő például a kommunizmust nem az egyenlőséggel, hanem Gulaggal azonosítja, ahogy a liberalizmust sem a szabadsággal, hanem a szabadossággal – ugyanakkor a nemzeti liberalizmust március 15-el. Mint mondta, a demokrácia sok gondolkodó szerint a legrosszabb államforma, még Kálvin János szerint is ez rejti a legtöbb veszélyt – de sokféleképp értelmezhető. „Nincsenek klasszikus leírások, egy képlékeny világban élünk, ahol megszűnnek, feloldódnak azok a tartalmak, amelyeket többé-kevésbé evidensnek tartottunk. De miért tekinthető fejbólogatásnak, ha bólintok arra, hogy egy meg egy az kettő?” – tette fel a kérdést Bogárdi Szabó István. A dunamelléki püspök felidézte, hogy hosszú évtizedekkel ezelőtt, a pártállami időben más felekezetű lelkészek örültek annak, ha egy főtitkár a Bibliából idézett – akkor ma ez miért lehet gond templomba járó politikusok szájából? „Egy meg egy az kettő, a férfi az férfi, a nő az nő, a tisztesség az tisztesség, az erény az erény, a hagyomány az hagyomány. A jobbra tartás az jobbra tartás, a baloldali kormányzás az bal oldali kormányzás, reggel van napkelte, a Göncölszekér rúdját pedig nem lehet megfordítani – aki erről beszél, annak bólogatok, és nem azért mert bólogató János vagyok, hanem mert egyetértek vele” – jelentette ki az egyházi vezető.
Trócsányi László számára a keresztyéndemokrácia egyén és közösség viszonyában határozható meg: „A történelmünket, amit közösen éltünk meg, adjuk apáról fiúra, ez a közösségünk, ez tart össze. De meg kell kérdeznünk, miért élünk együtt? Mit jelent nekem a nemzet?” Mint mondta, beleszületünk egy közösségbe, ami összetart minket, és a nemzet valódi közösség, nem pedig egy agonizáló társadalom, ahol mindent szabad, hanem olyan, ahol az egyén kibontakozhat. „Ez a viszony a legfontosabb, a nemzetnek van teste és lelke – a föld és az identitás” – tette hozzá a képviselő.
Kövér László értelmezésében a keresztyéndemokrácia egyensúly és mérték, a liberális demokrácia pedig ott lépett tévútra, amikor totálissá tette az egyéni szabadságjogok kiterjedését. „Ma már ott tartunk, hogy szabadságunk van megtagadni a teremtés és a biológia törvényeit. De ha nincs semmi, amiben közösen gondolkozunk, akkor még csak horda sem vagyunk, nemhogy nemzet vagy társadalom” – hangsúlyozta a házelnök.
Emberi zűrzavar és Isten gondviselése
Demokratikus-e hát az a rendszer, ahol egy párt a szavazatok 51 százalékával is győzhet, míg 49 százalék elvész? Trócsányi László válasza erre saját személyes tapasztalata arról, hogy olyan korban nőtt fel, amikor nem volt ismert fogalom a plurális demokrácia. „Óriási érték, hogy ma olyan demokráciában élhetek, ahol különböző gondolatok vannak és négyévente értékítéletet mondanak a választók” – tette hozzá. A volt miniszter hangsúlyozta: a néptől nem szabad félni, a polgárok mondják meg, jó úton járnak-e a politikusok. „A választás kapcsolódási pont a néphez. A népszavazás sem demagógia, a kormány a népet képviseli és a nép érdekében kell eljárnia. Számomra ezek a legfontosabb értékek, mert csak olyan társadalomban akarok élni, ahol van kapcsolat nép és kormányzat között” – foglalta össze Trócsányi László.
A házelnök ezzel kapcsolatban a svájci demokrácia iránti tiszteletét említette, emlékeztetve a hallgatóságot arra is, hogy azt unikális földrajzi helyzet és több mint hatszáz év béke alakította. „Nekünk nem a demokrácia építéséről szóltak az elmúlt évszázadaink, hanem a megmaradásról” – figyelmeztetett, ahogy arra is, hogy éppúgy demokráciának nevezzük az amerikai és a brit rendszert, miközben azok mégis mások – így hozta a történelem.
„Szerintünk a történelemnek nem célja van, hanem értelme, az pedig az, hogy a magyar nemzet fennmaradjon és jól sáfárkodjon azokkal a talentumokkal, amiket Isten ránk bízott. A történelmet nézve az is csoda, hogy mi még itt magyarul beszélhetünk” – vallja Kövér László. A demokrácia koronként és kultúránként változó formát ölt, funkciója pedig az, hogy biztosítsa az adott társadalom biztonságát és jólétét. „Ha az a demokrácia, amit ismerünk, erre alkalmatlan, akkor az adott közösség értékeihez kell igazítani” – tette hozzá.
Hominum confusione et dei providentia helvetia regitur, vagyis Svájc az emberi zűrzavar és Isten gondviselése által kormányoztatik – idézte Bogárdi Szabó István Svájc egykori jelmondatát. „Minden politika, de a politika nem minden. Minden befolyik a politikába és minden politikai kérdés lesz, de a politika nem minden – hangsúlyozta a dunamelléki püspök. – A keresztyéndemokrácia azonban tud transzcendálni, és ha felgyorsítunk és nekünk elég lesz száz év béke, akkor mi is el tudjuk mondani, hogy az országot a politikusok, papok, közemberek, mérnökök, művészek, írók zűrzavara és Isten kormányozza.” Mint mondta, a politika a változások világa, de ha nem tudunk transzcendens nézőpontot találni, akkor zűrzvara és értékvesztés, hamis súlyok és mértékek jönnek: „Ha az egyháznak szabad és kell bírálnia a politikát, akkor az Ézsaiás és Zakariás prófétánál kezdődik, akik jajt kiáltottak koruk vezetőire, mert azok bevezették a hamis mértékeket. Az az igazi, Isten szerinti politika, ami ragaszkodik az igazi mértékekhez – ez ma kifejezetten külön politikai hivatás.”
Farkas Zsuzsanna, fotó: Szarvas László (forrás: reformatus.hu)
Adjuk tovább az Istentől kapott ajándékokat!
„A demokrácia teológiai értelemben csak keresztyén lehet" – hangsúlyozta a Reformátusok Szárszói Konferenciájának idei nyitó áhítatában Steinbach József dunántúli püspök. A Balatonszárszói Soli Deo Gloria Családi Hotel és Konferencia-központban csütörtöktől vasárnapig tartó értelmiségi találkozó beszélgetései a keresztyén értékek és a közélet kapcsolatát járják körül.
„A szent, tökéletes, áldott Isten lehajolt hozzánk, megáldott bennünket egyszülött fiában, hogy mi is áldássá legyünk hazánkban, egyházunkban, hogy építsünk és ne romboljunk, hogy őrizzünk és ne szipolyozzunk” – foglalta össze Steinbach József a keresztyéndemokrácia lényegét a 127. zsoltár alapján a ‘szárszói konferenciaközpontba érkezőknek. Mint mondta, ha nélkülözzük az Isten áldását, hiábavaló minden erőlködésünk: nélküle semmit sem cselekedhetünk.
A felelős szolgálat bizonyságtétel
„Más a siker és más az áldás, jól jegyezzük meg! – tette hozzá a püspök. – A siker lehet rövid ideig ragyogó, látványos, de elmúlik, egy idő után senki sem beszél róla. Ezzel szemben az áldás csendes, nem biztos, hogy látványos, ellenben örökkévaló érték. Mutassa meg áldását rajtunk, szolgálatunkon, fogyatékos szolgálatunkat teljesítse ki, tapasztaljuk meg a csodát, hogy munkánk nem hiábavaló az Úrban!”
Keresztyénként szabadságban élünk – hangsúlyozta az egyházi vezető –, mert Jézus Krisztus megszabadított bennünket, az a küldetésünk, hogy Isten áldásai legyünk. De mit is jelent ez a gyakorlatban? Steinbach József szerint elsősorban felelős szolgálatot Istenért és mások javára, hűséges sáfárkodást a magunk helyén, ahová Isten állított bennünket, a ránk bízott kincsek továbbadását a következő generációnak. „Isten népe a felelős szolgálatban Isten által kézbe vett nép. Legyünk ilyenek!” – kívánta.
Isten népe nem a saját, önző érdekében vállalja fel a közéleti konfliktusokat, hanem Jézus Krisztus ügyében járva, ilyenkor pedig reménykedhet abban, hogy nem jön zavarba, az Úr megadja a szavakat, amiket épp akkor mondani kell – így lehet szerinte a konfliktus felvállalása bizonyságtétellé. „Adja nekünk ezt az erőt, hogy krisztusi szeretettel tegyünk bizonyságot az evangéliumról, ahogy Jézus Krisztus is kompromisszumok nélkül hirdette, amit Atyja rá bízott” – zárta áhítatát.
Lázadás helyett szabadulás
„A büszkén hirdetett homo fabertől eljutottunk a homo adictusig: digitális függők, információfüggők, szerzésfüggők, világátalakító-függők lettünk, révülettel igyekszünk megsemmisíteni kultúránkat, civilizációnkat” – reagált Bogárdi Szabó István püspöktársa szavaira a konferenciát megnyitó beszédében. A Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke Isten elleni lázadásnak nevezte, hogy az Úr által gyönyörűnek teremtett világot nem tudjuk elfogadni olyannak, amilyen, hanem „kísérletezünk, milyen lehetne, ha a mi kezünkben lenne”. Mint mondta, nemcsak a keresztyénség és a demokrácia kapcsolatának megvilágítása a tétje az idei Reformátusok Szárszói Konferenciájának, hanem tágabb értelemben a minket körülvevő világ megértése is.
Bogárdi Szabó István megosztotta: míg a kommunizmus idején az volt a „bűne”, hogy keresztyén, manapság azt vetik a szemére, hogy „nem jó” keresztyén. A nyílt keresztyénüldözésnél sokkal veszélyesebbnek tartja azt a tendenciát, hogy a keresztyénség hozzáidomul az aktuális politikai, filozófiai és gazdasági alakzataihoz és ezt kezdik ünnepelni mint autentikus keresztyénséget. A püspök azt hangsúlyozta: a szabadság nem kezdet, hanem következmény. „Újjászületés nélkül nincs szabadság. Az ember nem született szabadnak, meg kell szabadítani” – utalt vissza a nyitó áhítatra.
Keresztyéndemokrácia?!
A találkozó idei témáját, a keresztyéndemokráciát Gér András zsinati tanácsos hozta közel a résztvevőkhöz: definíció szerint ez egy olyan politikai irányzat, amely a bibliai elvek alapján, a demokrácia eszközeivel szeretné szolgálni a nemzetek fejlődését. Mára azonban a szó eredeti jelentése mintha kezdene megkopni, egyesek szerint üres frázissá vált.
„A humanizmusban az ember állt mindenek középpontjában, a szélsőséges kapitalizmusban már a fogyasztó ember, majd a genderizmus és vadhajtásai idején az önmagát megvalósító és a társadalmi közmegegyezésen alapuló morális értékeket átlépő ember áll ott, hogy aztán átadja a helyét az ember nélküli világról álmodó eszmének, a szélsőséges zöld gondolatoknak vagy a transzhumanizmusnak” – vázolta Gér András az istenhitet, a tradicionális társadalmi berendezkedést, a polgári értékeket és az embernek a teremtett világban elfoglalt helyét dekonstruáló folyamatot.
A zsinati tanácsos azt a kérdést is felvezette, mit is értünk pontosan keresztyénség alatt: „a XIX. századi pietista szentimentalizmustól hirtelen felinduló, a következményekkel nem törődő” keresztyén attitűdöt, a „tradicionalizmus szilárd liturgiáját”, a „progresszív keresztyének liberálisokat is megszégyenítő progresszivitását” vagy az ortodox világ egy részében tapasztalható „cezaropapizmusra hajazó” megnyilvánulásokat? Mint mondta, e példákban az egyház a mainstream társadalmi igényeket elégíti ki, miközben a tartalom és forma, a korszerűség és az értékhűség küzdelmeiben őrlődik.
Szárszó öröksége ezzel szemben a református értelmiség párbeszéde, amely nem pusztán elemzője, de alakítója is a hazai közéletnek. Ezért a szervezők arra keresik a választ, összeegyeztethetőek-e a modern világgal a demokratikus és keresztyén értékek, mitől lesz egy közéleti, politikai törekvés keresztyénné, mit tehet egy keresztyén, demokrata politikus, hogy az általa fontosnak tartott értékek továbbra is a közélet részét képezzék, merre haladjon tovább az ország, hogy tíz év múlva is az evangéliumi üzenet legyen a legfontosabb?
Megújult programkínálat
Ezekről a kérdésekről vitázik ma este Bogárdi Szabó István püspök, Kövér László házelnök és Trócsányi László európai parlamenti képviselő, pénteken délelőtt pedig Lánczi Tamás politológus és Szűcs Ferenc teológiai tanár. Szombat délelőtt Böszörményi-Nagy Gergely, a Design Terminal vezetője, Illés Boglárka ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkár és Bella Péter református lelkész beszélget a téma fiatalok számára fontos kérdéseiről. A négynapos konferencia további neves kutatók, egyházi vezetők, egyetemi oktatók és világi szakemberek megszólalása mellett teret biztosít Orbán Balázs államtitkár és Ungár Péter országgyűlési képviselő vitájának is.
A találkozó napjai ebben az évben is közös áhítattal kezdődnek, utána viszont az eddig megszokottól eltérően alakul majd a program: egy-egy plenáris alkalom után több különböző, de egy időben zajló kerekasztal-beszélgetés közül választhatnak majd a résztvevők. Terítéken lesz egyebek mellett az értelmiség szerepe, a művészek közéleti felelőssége, a külhoni magyar egyházak kihívásai, a média és a keresztyén értékrend kapcsolata, valamint a szociális gondoskodás fontossága az egyházban.
Természetesen idén sem maradnak el a már megszokott fakultatív programok, ezúttal az Invocatio együttes koncertjén, imasétán és Mihályi Győző színművész, valamint Karasszon Eszter csellóművész verses-zenés estjén vehetnek részt az érdeklődők. Pénteken délután Balatonszárszón hirdetik ki a RefCOO által meghirdetett, Isten a XXI. században című fotópályázatának eredményét. A rendezvény utolsó napján, vasárnap délelőtt pedig a hagyományoknak megfelelően a résztvevők egy közös, záró istentiszteleten lehetnek lelki közösségben.
Feke György, fotó: Szarvas László (forrás: reformatus.hu)
Egyházi Alapítványok Konferenciája Budapesten
A Párbeszéd Házában került megrendezésre 2019. június 27-én az Egyházi Alapítványok Konferenciája Országos Fóruma, amelyen civil szervezetek képviselői osztották meg egymással és a hallgatósággal tapasztalataikat.
A Petrecz Sándor Alapítvány az elmúlt években több helyütt megrendezte az Egyházi Alapítványok Konferenciájának regionális találkozóját. A cél ugyanaz volt, mint az Országos Fórumé: megteremteni az egyházi alapítványok találkozási lehetőségét és segítséget nyújtani az – elsősorban kisebb- egyházi alapítványoknak, hogy szolgálatukat hatékony folytassák.
Dr. Badacsonyi Zoltán, a Petrecz Sándor Alapítvány ügyvezetőjének bevezetőjét követően Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Házának igazgatója tartott rövid áhítatot. Dr. Fürjes Zoltán, egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár köszöntőjében szólt arról, hogy minden konferencia a tudás átadásának helye kell legyen, és reményét fejezte ki, hogy az elhangzó előadások pontosan ezt a szerepet fogják betölteni.
A szakmai előadásokon a résztvevők megismerkedhettek a Bethesda Kórház Alapítvány, a Magyar Református Szeretetszolgálat, a Csak Egyet Szolgálat, valamint a Református Közéleti és Kulturális Központ Alapítvány tevékenyégét, és ezáltal ismét képet kaphattunk arról, hogy milyen színes palettán mozognak az egyházi alapítványok. Bencze János, Varga László, Kunszabóné Pataki Anna és Zila Gábor részletesen beszámoltak az általuk vezetett alapítványok létrejöttéről, nehézségeiről, de természetesen a munka során megtapasztalt örömökről is esett szó.
A civil szervezetek működéséről szóló előadásokban Miha Tamás (Magyar Fundraising Akadémia), Mikó László (Isten szolgálatában Református Missziói Alapítvány, Pest Megyei Civil Információs Centrum) és dr. Badacsonyi Zoltán (Petrecz Sándor Alapítvány) néhány elvi és gyakorlati információt osztott meg a hallgatókkal.
Az előadások utáni kerekasztal beszélgetéseken előadók közösen keresték a választ néhány kérdésre. Mindannyian fontosnak tartották az egyházi alapítványok létét, az egyházakat támogató funkcióik erősödését. Egyetértettek azonban a hiányosságaik terén is, úgy mint a nem egyházi szervezeteknél alacsonyabb fokú aktivitás és kommunikáció, tudatos tervezés és átfogó gondolkodás hiányosságai.
Mindezekre is reagálva dr. Badacsonyi Zoltán az esemény zárszavában a misszió további folytatását ígérte. A 2020-as évben a Petrecz Sándor Alapítvány igyekszik ismét a regionális fórumokra koncentrálni, hogy mindezek tapasztalatainak figyelembevételével 2021-ben ismét országos fórum keretében találkozhassanak a téma iránt érdeklődők.
A mi felelősségünk
Egyre több a református ökogyülekezet, amelyek kiemelt témaként foglalkoznak a teremtésvédelemmel. A valódi és egyre sürgetőbb változáshoz gondolkodásmódot kell váltania a civilizációnknak, amelynek megvalósításában az oktatás kaphat kulcsszerepet.
Szerencsére egyre nagyobb figyelmet kap a környezetvédelem, amelynek fontosságát már nemcsak a környezetvédők hangoztatják, hanem egyre többször kerül szóba az óvodákban, iskolákban és a munkahelyeken is. Az egyházak sem kivételek ez alól: a Magyarországi Református Egyház 2012-ben karolta fel az Ökogyülekezeti Mozgalmat, amely mára a Károli Gáspár Református Egyetem Egyház és Társadalom Kutatóintézetének részévé, egyik műhelyévé vált.
Az Ökogyülekezeti Műhely többek között azon dolgozik, hogy visszahozza azt a régi, protestáns szellemiséggel is összhangban álló felfogást, hogy annyit használj, amennyire valóban szükséged van. Erre tanít szép magyar közmondásunk is: „Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér.” Amellett, hogy a műhely számos konferenciát szervez a teremtésvédelemmel kapcsolatban, gyakorlati tapasztalatok átadásával és valódi megoldásokkal igyekszik segíteni a zöldülni vágyó gyülekezeteknek, közösségeknek.
Figyelemfelkeltő kezdeményezések
A hangzatos nevű Műanyagmentes július-kampány Ausztráliából indult 2011-ben, nyolc év alatt már százhetven országban, köztük hazánkban is akadtak követői. A kezdeményezés célja nemes, mert az egyszerhasználatos műanyagokra hívja fel a figyelmet, és arra bátorít, hogy júliusban ne vásároljunk ilyen termékeket. A Természetvédelmi Világalap (WWF) adatai szerint a világban évente háromszázmillió tonna műanyagot termelünk, amelynek a fele egyszerhasználatos. Egy nejlonzacskót, amely eldobás után akár még száz évig is velünk marad, például átlagosan tizenkét percig használnak az emberek.
Az Ökogyülekezeti Műhely referense, Szűcs Boglárka szerint az lenne a jó, ha január 1-jétől december 31-ig tartana a műanyagmentességre törekvés. – Emellett valahol álmegoldásnak érzem, egyfajta önhitegetésnek, hogy ezzel az egy hónappal eleget tettünk a feladatunknak. Ez nem azt jelenti, hogy a Műanyagmentes július nem jó kezdeményezés, és fontos is minden ilyenhez csatlakozni, mert minden hasonló program segít elgondolkodni a túlfogyasztásunkon – jelenti ki a referens.
Gyakorlati tippek a műanyagmentességhez, nem csak júliusra
Vásárlásaink során részesítsük előnyben a kimért, lédig termékeket, amelyeket lehetőleg otthonról hozott zacskóba tegyünk. Ma már elérhetők a textilből készült kisebb-nagyobb zsákok, de az sem baj, ha műanyag zacskót hozunk otthonról – már az is előrelépés, ha nem újat használunk belőlük. Kerüljük az „agyoncsomagolt” termékeket is. Ha sokat vagy állandóan használunk valamiből, érdemesebb a nagyobb kiszerelést választani: jellemzően ilyen termék az étolaj, a szappan vagy a tusfürdő. Amiből csak lehet, válasszunk üveg vagy papír csomagolásút. A háztartásban is csökkenthetjük a műanyaghasználatot, ha csapvizet vagy szódát iszunk a PET-palackos ásványvíz helyett, szörpöt a szénsavas üdítő helyett illetve, ha ételeinket lezárható edényekben tároljuk, nem pedig lefóliázva.
Victor András főiskolai tanár, az Ökogyülekezeti Tanács tagja önmagában jó kezdeményezésnek tartja a Műanyagmentes júliust, de veszélyt is lát benne. – Lehetnek, akik majd úgy érzik, hogy teljesítették a kihívást, és most már minden rendben van. Holott a Föld tönkretételében a műanyagszennyezés nagyon kicsi tétel. Ne csapjuk be önmagunkat azzal, hogy a Föld meg van mentve azzal, ha most megoldjuk a hulladékkérdést. Igazából nem a műanyagokra haragszom, hanem az eldobásra, mert a műanyag lehet nagyon szép, tartós, könnyű és igényes anyag is. A legkisebb unokám például azzal a Legóval játszik, amelyet a legnagyobb lányomnak vettem negyvenöt évvel ezelőtt – árulja el Victor András, aki szerint rendszerszintű változtatásra van szükség ahhoz, hogy valódi eredményeket érhessünk el a környezetvédelemben. – Az anyag- és energiahasználatunkat kellene mérsékelni. Iszonyú nehéz kérdés ez, mert az egész civilizációinkat újra kellene gondolnunk – teszi hozzá.
Látszatmegoldás
Az Ökogyülekezeti Műhely gyerekeknek is rendszeresen tart előadásokat a teremtésvédelemről. Arra a kérdésre, hogy szerintük ők mit tehetnek a környezetükért, tíz gyerekből kilenc a szelektív hulladékgyűjtést hozza fel példának – osztja meg tapasztalatát Szűcs Boglárka. Victor András szerint ebből is látszik, hogy „szelektív-ügyben túlnyertük magunkat”. A hulladékkérdés elsőszámú megoldási pontja, hogy ne termelődjön hulladék. – Először is arra törekedjünk, hogy minél kevesebb hulladék termelődjön. Amit csak lehet, használjuk újra, ugyanarra a célra – tanácsolja a főiskolai tanár. Például ne vegyünk minden bevásárlásnál új zacskót a boltban, hanem vigyünk magunkkal egyet, és azt addig használjuk, amíg tönkre nem megy. Ha már nem tudjuk ugyanarra a célra használni, akkor használjuk valami másra. S ha már ez sem megoldható, csak akkor helyezzük el a szelektív hulladékgyűjtőbe.
A szelektív hulladékgyűjtés a hulladék-felhasználási sor utolsó állomása. Pont emiatt gond, hogy az intézményeknek és az embereknek is ez jut először eszükbe, ha a környezetvédelemről van szó. – Fontos, de van más út is – figyelmeztet Victor András. Azt is tapasztalja, hogy az emberekben gyakran összemosódik a hulladék és a szemét fogalma, és szinonimaként használják ezt a két szót, holott lényeges jelentésbeli különbség van köztük. – Szemét az, ami már semmire sem jó, a hulladék pedig valamire még használható – tisztázza a természettudós.
Ökogyülekezet Pest megyében
– Gyakorló hitünk részévé kell válnia a teremtésvédelemnek, hiszen ezt is parancsba adta nekünk az Úr – mondja Tankóné Bíró Mónika, a Torbágyi Református Egyházközség lelkipásztora. A Pest megyei ökogyülekezet vezetőjét és kertész–lelkész végzettségű férjét, Tankó Zoltánt arról faggatjuk, hogyan tud helyt- és ellenállni egy-egy közösség az általunk egyre szennyezettebb világban. – Amikor Isten megteremtette a Földet, utána két feladatot adott az embernek: hogy művelje és őrizze azt – indokolja a lelkésznő, miért csatlakoztak elsők között a 2010-ben indult Ökogyülekezeti Mozgalomhoz. A Tankó családhoz mindig is közel állt a környezettudatosság – Tankóné Bíró Mónika fontosnak tartja, hogy ebben a szemléletben vezesse a gyülekezetet is. Tapasztalata szerint a torbágyi közösség tagjai nyitottak erre, és egyre többen veszik át a jó gyakorlatokat saját háztartásukban is.
Fényt kibocsátó dióda
A torbágyi gyülekezet ökotudatossága szerencsére nem merül ki abban, hogy már közel tíz éve szelektíven gyűjtik a szemetet. Törekvéseik összhangban vannak azzal, amiről Victor András is beszél: kevesebb anyagot és energiát használni. A lelkészlakban már évekkel ezelőtt lecserélték az összes villanykörtét energiatakarékosra, amelyeket LED-es világítótesttel helyettesítenek, ha kiégnek. – A templomban is folyamatosan cseréljük az izzókat. Mindig van itthon néhány LED-es égő tartalékban – mondja Tankó Zoltán, aki táblázatot vezet arról, hogy a templom nyolcvan izzója közül melyiket cserélték már ki energiatakarékosra.
Méhlegelő a templomkertben
A parókián a lelkészházaspár összegyűjti az esővizet, azzal locsolják a kertet, amelyben zömmel olyan mézelő növények élnek, amelyekkel egész évben segíthetik a méheket. – Kiskertek helyett ma már az emberek mindenhova füvet vetnek, pedig sok olyan kétszikű növény van, amelyet nagyon szeretnek a méhek. Mi a gyülekezeti tagjainkat is arra buzdítjuk, hogy olyan virágokat ültessenek, amelyek egész évben kiszolgálják a méheket – magyarázza Tankó Zoltán, aki még a teológia elvégzése előtt szerzett kertész végzettséget.
A Tankó házaspár megmutatja a templom elé ültetett fekete nadálytöveket és a mórmályvákat, amelyek tavasztól az első fagyokig virágoznak, a méhek is kifejezetten kedvelik őket, nem mellesleg igen mutatósak. Magjaikból szívesen adnak azoknak a gyülekezeti tagoknak is, akik szeretnék a saját kertjükben nevelni ezeket a mézelő növényeket. Tankó Zoltán szerint fontos, hogy a változó klímának megfelelő fafajokat, például juharfaféléket ültessünk, illetve arra is gondoljunk, hogy kertünkben legyen olyan fa, amely a méheknek nyáron is ad nektárt és virágport. Példaként a kevesek által ismert, a nyár közepétől virágzó japán akácot hozza fel, amely a legtöbb kert dísze lehetne. Ide sorolja a csörgőfát is, amely szintén a nyár második felében kezd virágozni, amikor a legtöbb fa már rég a termését neveli.
Őshonos gyümölcsfákat a papkertbe
A fenti cím a Növényi Diverzitás Központ és a történelmi egyházak közös génmegőrző programját takarja, amelyhez bármely egyházi intézmény, gyülekezet csatlakozhat, ha van legalább ötszáz négyzetméternyi szabad földterülete. A torbágyi gyülekezet nemrég vásárolta meg a parókia szomszédságában álló telket, részben azért, hogy részt vehessenek a biodiverzitást segítő, már nyolc éve futó kezdeményezésben.
A gyümölcsfák ügyét is szívén viselő és az együttműködést gyülekezeti részről koordináló Gyimóthy Géza szerint a telekrészen nagyjából tizenöt-húsz gyümölcsfát tudnak majd elültetni. Kiemeli, hogy a programhoz csak viszonylag szigorú feltételek betartása mellett lehet csatlakozni. Például évente kétszer szakmai képzésen kell részt vennie a kert fenntartójának, és évente jelentést kell írnia a gyümölcsös állapotáról. Ha a csemetéket ellopják, elszáradnak vagy valamilyen okból el sem ültették őket, akkor pénzbüntetés vár a közösségre, amire sajnos már volt is példa. Az őshonos gyümölcsfákkal beültetett kertet legalább tíz évig fent kell tartani.
A környezetmérnök végzettségű presbiter elárulja, hogy még nagyon az elején tartanak a gyümölcsfa-programnak, így az is eldöntésre vár még, milyen fajokat ültetnek majd, de első körben meggy-, barack- és almaoltványok kerültek szóba.
Teremtésvédelem és a gyerekek
Tankóné Bíró Mónika tapasztalata szerint a gyerekek nagyon nyitottak a teremtésvédelmi témák iránt, de sokat számít a szülők hozzáállása is. Szerinte amellett, hogy otthon jó példákat lássanak, fontos, hogy az iskolában és a gyülekezetben is minél többször halljanak erről a kérdésről. Éppen ezért lesz kiemelt téma a július végi torbágyi gyermektáborban a teremtésvédelem, amiről az óvodai és az iskolai hittanórákon is beszélgetnek.
Victor András a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület alapítói közé tartozik. Tapasztalata szerint a gyerekek először érzelmileg azonosulnak a teremtésvédelemmel, de ahogy nőnek, úgy egyre kevésbé tartják ezt fontosnak. Úgy véli, már gyerekkorban el kellene kezdeni tanítani a rendszerszintű gondolkodást. – Azt még a kisgyerekek is megértik, hogy bármit csinálnak, annak mindig vannak további hatásai, következményei – magyarázza a szakember.
Hegedűs Bence, fotó: Sebestyén László (forrás: reformatus.hu)
….. hogy a holnap legyen ma
- Elkötelezettség a teremtésvédelemben -
A cím meggyőződésünket mutatja: biztosak vagyunk abban, hogy lesz holnap. Ahogyan Isten ígérte, második visszajöveteléig ez a világ fenn fog állni. De hogy ez a holnap milyen lesz, az már rajtunk is múlik. Hogy ez a holnap olyan lesz-e, amelyet a mánknak tudunk nevezni, hogy lesz-e ebben a holnapban szerepünk, ez a minket nyomasztó felelősség.
Alapítványunk nemcsak előadásokban és a még oly fontos ismeretterjesztés területén igyekszik példát mutatni a teremtésvédelem ügyében. Olyan sokat beszéltünk már az elméleti kérdésekről, a biblikus megalapozottságról, hogy most már fontosnak érezzük, hogy felmutassuk azt a cselekvést is, amely valódi eredményeket hozhat. Azzal is tisztában vagyunk, hogy méreteink alapján a mi cselekvésünk csak csepp a tengerben. De a tenger sok apró cseppből áll. Felelősségünk csupán cseppnyi, de annyit bizonyos számon kér majd Teremtő Urunk annak idején.
Ettől a felelősségtől áthatva döntött úgy az alapítvány, hogy az alábbi vállalásokat teszi teremtett világunk védelme érdekében:
A megrendezésre kerülő konferenciák, előadások és más események alkalmával biztosított kávészünet vagy étkezés során kizárólag lebomló, komposztálható műanyagból készült poharakat, evőeszközöket használunk, illetve olyan tartós eszközöket, amely sokszor felhasználhatóak. A minden igyekezetünk ellenére hulladékba kerülő eszközöket szelektíven gyűjtjük és így gondoskodunk elszállításáról. Nem kínálunk fogyasztásra palackos italokat, külön csomagolt élelmiszereket, hanem igyekszünk helyi termelőktől beszerzett élelmiszert, italt felszolgálni, valamint egészséges ivóvizet kancsóból biztosítani.
Tudjuk azt is, hogy az energiafelhasználás koránt sem mellékes méretű ökológiai lábnyomot hagy maga után, így ezen a területen megvizsgálunk minden lehetőséget az energia felhasználás csökkentésére.
Programokat szervezünk, amely a résztvevőket kiviszi a természetbe. Egy erdei séta jótékony hatása mára tudományosan igazolt, a testnek és a léleknek felüdülés. Meggyőződésük az is, hogy a természetben otthonosan és örömmel mozgó ember nem hagy hátra hulladékot, nem károsítja a növény – és állatvilágot.
Alapítványunk kis költségvetésű civil szervezet. Ennek ellenére aktívak szeretnénk lenni a jövőbe mutató és a jövőgenerációinak jólétéért felelősséget vállaló cselekvésekben is. Meg fogjuk vizsgálni, hogyan lehetséges, hogy az alapítványhoz beérkező minden 1 millió forint adomány után egy fát ültessünk. Ennek ma még vannak akadályai, de folyamatosan dolgozunk ezek elhárításán.
Kérjük Teremtő Urunk segítségét saját vállalásainkhoz, és a teremtett világ békéjéhez!
Ahogy híreink között mi is jeleztük, a lengyel IKEA megvált egy dolgozójától, feltehetően azért, mert az kritizálta a cég LMBTQ értékek mentén történő kiállását. Az elbocsátott férfi nyilatkozata szerint a kritikát katolikus értékrendje alapján fogalmazta meg. Hisszük, hogy véleményének kinyilvánítására, vallásának szabad gyakorlására mindenkinek joga van, még ha az ellenkezik is az erőfölényben lévő munkáltató véleményével is. Alapítványunkcsatlakozik a Citizen Go odalán megjelent petícióhoz, amelynek szövege itt olvasható:
A lengyel IKEA elbocsátott egy katolikus alkalmazottat, amiért ő bibliai idézetekkel alátámasztva megindokolta, miért nem vesz részt a vállalat LMBTQ-t népszerűsítő programján.
A tolerancia nem azt jelenti, hogy a velünk egyetértőekkel vagyunk toleránsak, hanem hogy mindenki felé azok vagyunk, mégha eltér is a véleményünk. K. Thomasnak joga van nem támogatni az LMBTQ mozgalmat, ahogy a többi kereszténynek, zsidónak, muszlimnak és bárkinek joga van ehhez.
Az IKEA felelőssége, hogy tiszteletben tartsa a vallás- és véleményszabadságot, és ezt biztosítsa az alkalmazottai számára, akkor is, ha ez ellentmond a saját liberális elveinek.
Kérünk minden egyetértőt, hogy az alábbi linken írja alá a petíciót, hogy ha csak jelképesen is, de fellépjünk a keresztyéneket ért támadások, megkülönböztetések ellen!
Diszkrimináció vagy melegjogok védelme? Össztűz alá került a lengyel IKEA
Kirúgták egy alkalmazottjukat, aki a melegjogok melletti kiállást kritizálta. A lengyel kormány szerint diszkriminálják a katolikusokat.
Meglehetősen furcsa történetbe keveredett a lengyelországi IKEA. A cég ellen ügyészségi vizsgálat indul, vezető kormánypolitikusok pedig bojkottot emlegetnek, miután a vállalat kirúgta egyik alkalmazottját, aki a melegek jogai melletti kiállásukat kritizálta – írta a Bloomberg.
Az elbocsátott dolgozó, Tomasz K. a TVP Info hírcsatornának azt mondta: azután váltak meg tőle, hogy nem volt hajlandó kitörölni egy kommentet a belső levelezésről, amelyet egy LGBT-mozgalmat támogató céges rendezvény alatt posztolt.
Tomasz szerint a kommentben a Bibliából idézett, és annyit írt: „azért vettek fel, hogy bútorokat adjak el, de én katolikus vagyok, és ezek nem az én értékeim”.
A férfi tehát azt állítja, hogy nem szidalmazott senkit és nem tett semmi törvénysértőt, csak kiállt értékei mellett, mégis kirúgták.
Az IKEA szóvivője közleményében azt írta, hogy céges kultúrájuk a „szabadságon, tolerancián és az alkalmazottaik iránti tiszteleten alapul”, és lépniük kell, amikor úgy látják, hogy az alkalmazottaik méltósága veszélybe kerülhet. Tomasz K. posztja pedig pontosan ilyen volt.
A lengyel közvélemény azonnal felkapta az esetet, és a kormány is közbelépett: az ügyészség már be is jelentette, hogy vizsgálatot indít a svéd cég ellen. Zbigniew Ziobro igazságügyi miniszter pedig arról beszélt, hogy ha a vizsgálat ezt megerősíti, az eset azt példázza, hogyan diszkriminálják a külföldi vállalatok azokat, akik nem osztoznak az értékítéletükben.
„Ez elfogadhatatlan és botrányos” – jellemezte a történteket a politikus.
A minisztérium parlamenti államtitkára, Patryk Jaki jogi segítséget ajánlott fel az elbocsátott férfinak, és bojkottra szólított fel az IKEA ellen, ha bebizonyosodik, hogy a cég diszkriminálja a katolikusokat.
Az IKEA 1991-ben nyitotta meg első áruházát Lengyelországban, ma már több mint egy tucat gyára is van az országban, ahol körülbelül 4000 különböző terméket készítenek a nemzetközi piacra.
(forrás: HVG)
A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének közleménye az EP-választás kapcsán
Az Európai Parlament tagjainak választása kapcsán a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége felhívja a választópolgárok figyelmét a szavazás fontosságára, és egyben szempontokat kíván adni a jó döntéshez.
Az európai alapértékek védelme, a haza és gyermekeink jövője, a biztonság és a növekedés garantálása érdekében annak a politikai erőnek a támogatását javasoljuk, amely
1. megerősíti a kereszténység és a keresztény kultúra szerepét értékvesztett és devalválódott társadalmunkban, ezzel megakadályozza a keresztény identitás elvesztését;
2. védi az állampolgárok biztonságát, tradicionális közösségekben gyökerező fejlődését, garantálni tudja a fenntartható gazdasági növekedést összeurópai keretek között is;
3. kiáll az alapító atyák által megfogalmazott Európa-gondolat értékei, a keresztény gyökerekből sarjadó szabadságjogok védelme és hatékony képviselete mellett;
4. képviseli a teljes Kárpát-medencei magyarságot az európai közösségen belül;
5. elősegíti a szociális ügyek, a foglalkoztatás, a fogyasztóvédelem, az oktatás és a kultúra terén a nemzeti érdekek hatékony megjelenítését európai szinten;
6. támogatja és védi a hagyományos családmodellt;
7. szem előtt tartja az innováció, a környezet- és teremtésvédelem ügyét, és ezek minél hatékonyabb, közös megvalósítását szorgalmazza;
8. segíti az otthonukból elüldözötteket és az üldözések okát helyben orvosolja, a gazdasági bevándorlást megállítja, arra globális megoldásokat dolgoz ki.
Napjaink globális kihívásai közepette erős, szervezett összefogásra van szükség, ezért minden választópolgárt arra buzdítunk, hogy május 26-án vegyen részt az EP-választáson, és döntsön felelősen a keresztény Európa jövőjéről.
Budapest, 2019. május 20.
A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége elnöksége
Forrás:
Magyar Kurír
Valósítsuk meg Isten álmát!
Az egyház küldetésének lényege, hogy megossza a világgal a meghallott evangéliumot, a megváltás csodálatos örömhírét – fogalmazott Fekete Károly tiszántúli püspök az egységnapi hálaadó istentisztelet igehirdetésében. Szombaton délután a debreceni Nagytemplom előtt több ezer magyar református vett részt az úrvacsorás alkalmon.
„A szentírás belső bizonyságtételének mindent elsöprő üzenete tör fel ezekből a mondatokból. Zakariás Messiás-víziója még csak utalás, de a Messiás Jézus fellépése már hús-vér tapasztalat” – Fekete Károly tiszántúli püspök az egységnap vezérigéje, a Zakariás próféta könyve 8. fejezetének 23. verse, valamint a Márk evangéliuma 1. fejezete 36-38. versei alapján hirdette az igét május 18-án.
A püspök hangsúlyozta: Mindkét bibliai ige Isten álmáról beszél. „Isten álma ugyanis az volt, hogy az a nép, amelyet ő a népek tengeréből kiválasztott, megismerve őt, hirdeti majd akaratát, képviseli életszemléletét és a népek világosságává lesz. Útjelzővé, hogy ők is rátaláljanak az egy, igaz Istenre” – fogalmazott a püspök.
Isten hűséges, mellette kitartó, akaratát szem előtt tartó népre vágyott, de csalódnia kellett - mondta a püspök, aki bemutatta, hogy milyen útra lépett az általa kiválasztott nép: „Felszínesen és semmitmondóan szövegeltek, emlegették az igéket, de nem bíztak benne mindhalálig. Volt fülük, de nem értettek. Néha nosztalgiáztak Istenről, de elfelejtettek vele beszélgetni.” Isten azonban nem mondott le az ő nagy álmáról, és Zakariás prófétát már szinte reménytelen helyzetben hívta el, hogy vázolja fel Isten vágyálmát a boldog jövendőről.
„Az ige a félretolt, elfeledett, leértékelt, peremre szorított Istent a prófécia szerint központba emeli, életszervező erőként mutatja be, és erejében semmit nem kételkedik. Isten jelenléte orientációs, tájékozódási pont” – mondta Fekete Károly. Az igehirdető a prófétára utalva úgy fogalmazott, hogy „vegyétek komolyan a saját küldetéseteket, mert Isten komolyan vesz bennünket, és érdekünkben valóra akarja váltani az álmát minden újabb és újabb korszakban, ma is”.
Amikor Isten belenyúl az emberek viszonyába és a személyek élettörténetébe, az mindig emlékezetes. „Helyreáll és kiigazodik valami, amit az ember összegubancolt és konfliktussorozattá bonyolított. Ilyenkor Isten a rendező erő. Ez az a történelmi tapasztalat, amely Zakariást a reménység prófétájává emeli. Ahol és amikor egyedül Istené a dicsőség, ott feltámad az életösztön és az életkedv, és ezt mondják: hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten” – fogalmazott Fekete Károly. Hangsúlyozta, hogy Isten tekintélyének elismerése letöri az egymás feletti hatalmaskodás igyekezetét. Az egyedül dicsőséges Isten tükröt tart elénk, hogy viszonyítsunk és aztán annak megfelelően minősítsünk másokat.
A keresztyén ember feladata az, hogy Isten dicsőségének tanúja legyen. Ez a dicsőséglátás önmérsékletre késztet, de bátorságot is ad. „A minőségi életet élők áldott életpéldája a legvonzóbb az Úristenhez, amikor példát adunk, hogy mások is ráleljenek az áldást osztó Istenre. Kövessék útjukat azoknak, akik Istenhez közelebb vannak. Mert a megáldottság vonzereje páratlan” – hangsúlyozta a tiszántúli püspök. Mint mondta, egész keresztyén életünknek ez az áldáshordozás adja az értelmét, és ezt az üzenetet Isten Zakariáson keresztül osztotta meg.
Isten maga vette kezébe álmának a megvalósítását. De nem egy új próféciát íratott a küldetésről, „hanem életre keltette magát a küldöttek küldöttét: fiát, Jézus Krisztust, egy vérbeli igehirdetőt támasztott, testé lett prédikátort, aki megvalósítja Isten álmát”. Elküldte Jézust, akinek látóköréből nem esnek ki a testi-lelki bajokban szenvedők sem, és aki sokakat meggyógyított.
„Jézus üzenetének célkeresztjébe az a szomorú tény kerül, hogy egyre több ember válik nézővé, olyan nézővé, aki nyilvánvaló helyzetek és állapotok láttán megmarad szívtelen elnézőjeként mindannak, ami a környezetünkben történik” – figyelmeztetett Fekete Károly, és hozzátette: „Jézus nem tudja elnézni a bajbajutottat és nem tetszik neki, hogy mi kívülállóként a lelátóról nézzük válságos világunkat. Ő hallótávolságba hív bennünket, behív a történések sűrűjébe, ahol az ő igéje működik, hogy halljuk meg végre az Isten szavát, mert a hit hallásból van. Az egyház küldetésének lényege, hogy megossza a világgal a meghallott evangéliumot, a megváltás csodálatos örömhírét.”
Fekete Károly igehirdetésének végén arra hívott minket, hogy „legyünk egyház, ki folyvást tanul, legyünk egyház, ki emberi, legyünk egyház, ki igazmondó, legyünk egyház, ki táplál, legyünk egyház, ki azon van, hogy nagyság, nagylelkűség és jóság legyen közöttünk”.
Az istentiszteleten az Egyesített Református Kórus szolgált
Csűry István királyhágómelléki püspök a Miatyánk elmondása után emlékeztetett arra, hogy a hálaadó istentisztelet adományait a Nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Gyermekotthonnak ajánlják fel az egységnap szervezői. Elmondta azt is, hogy az úrvacsorai kenyeret a Magyarok Kenyere Programban összegyűjtött és a gyülekezetek által felajánlott búzából sütötték, a bort pedig Mészáros Pál szekszárdi borász, volt presbiter ajánlotta fel.
Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök úrvacsorai tanításában hangsúlyozta: „hogy kik voltunk tíz éve és kik vagyunk most, és hogy milyeneknek is kellene lennünk, azt abból a szóból kezdhetjük megérteni, amit az apostol így mond a szereztetési igében: ezt cselekedjétek”. Ennek az elkötelező parancsnak kérdés formája is van. „Pünkösd napján azt kérdezik Péter apostol igehirdetését hallva a jeruzsálemi zarándokok: mit cselekedjünk, atyámfiai? Akkor Péter ezt feleli: térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindannyian a Jézus Krisztus nevében, a bűnök bocsánatára” – fogalmazott a püspök, majd hozzátette: „Vegyétek a kenyeret és osszátok meg a pohárt, és hirdessétek az Úr Jézus Krisztus halálát, míg eljövend. Az úrvacsora a tökéletes, bűntörlő áldozatra emlékeztet, és a boldog reményt hirdeti, mikor végképp elvétetik Isten és ember között minden elválasztó akadály.”
Az istentiszteleten a Generális Konvent elnökségi tagjai szolgáltak, az egységnapra érkező református testvérek pedig az úrvacsora közösségében is megélhették egységüket.
(Megjelent a reformatus.hu-n, Hegedűs Bence, fotó: Sebestyén László, Szarvas László, Kalocsai Richárd)
Protestáns Akadémia - Páty, 2019. tavaszán
Örömmel adunk hírt róla, hogy idén tavasszal folytatódik a Protestáns Akadémia sorozata. Nem is akármilyen témával...
Részletek a Protestáns Akadémia rovatban.
Hetedjére is BORUM
2019. március 01., péntek, Cserépfalu
A Református Gasztrokulturális Programok részeként idén is megszervezik a Kárpát-medencei református szőlészek és borászok fórumát, ezúttal március első hétvégéjén, Cserépfalun.
A Református Gasztrokulturális Programok kiemelt célja, hogy összekösse a Kárpát-medencében élő református élelmiszertermelőket, szakmai és baráti közösséget építve ki köztük, megismertetve őket egymással, az eseménynek helyet adó régióval és az ottani gyülekezetekkel. A Református Gasztrokulturális Programokhoz jelenleg két nagyobb esemény tartozik, melyet évről-évről megrendeznek.
A BORUM, a Kárpát-medencei Református Szőlészek és Borászok Fóruma 2013-ban indult útjára. Mindegyik találkozót más-más történelmi borvidéken rendezték meg: először Sárospatakra, majd Mórra, Bihardiószegre, Hajós/Császártöltésre, Lévára és környékére valamint a délvidéki Bácskossuthfalvára látogathattak el a borászok és az érdeklődők. A programra ellátogató borászok szakmai előadások segítségével ismerkedhetnek meg a legújabb borászati trendekkel, lehetőségekkel.
A rendezvényen – a jelentkezések függvényében – megrendezik a fehér (száraz – félédes), rozé és vörösborok versenyét. A verseny utolsó napján, 2019. március 3-án minden kategóriában győztest hirdetnek: a kategóriagyőztesek közül a szakmai zsűri visszakóstolással választja ki a verseny nyertesét, mely a „Magyarországi Református Egyház Bora – 2019" címet viselheti majd.
Megmozdult az egész ország, hogy segítsen a hajlék nélkül maradt kollégistákon: fél nap alatt 5 millió forintot adakoztak az emberek a tűzkárt szenvedett diákoknak – tájékoztatott a Magyarországi Református Egyház kommunikációs szolgálata.
A budapesti Ráday Kollégiumban szerdán este csaptak fel a lángok, a katasztrófavédelem tájékoztatása szerint a felső emeletek 1200 Celsius-fokon izzottak. A diákoknak sikerült elhagyniuk az épületet, egy veszprémi férfi – a rendőrség péntek délután megerősítette, hogy a kollégiumban elszállásolt 47 éves vendég – azonban elhunyt. A háromemeletes épület 2. és 3. szintje szinte teljesen kiégett, felújítására – az előzetes információk szerint – nincs remény.
165 diák személyes dolgai vesztek oda: ruhák, cipők, telefonok, laptopok, könyvek. A diákok csütörtökön délután rendőri kísérettel 2 percre bemehettek, hogy megnézhessék szobájukat, és elhozhassák az esetleg épségben maradt személyes holmijukat. Sok fiatalnak a ruhái mellett odaveszett a telefonja, laptopja, ezért szívesen fogadják a pótlásukra vonatkozó felajánlásokat.
Nem sérültek meg hallgatók a kollégiumtűzben
A Károli Gáspár Református Egyetem fölfüggesztette a vizsgaidőszakot a Hittudományi Karon, hazaküldte a diákokat és gyorssegélyt ad a szerdai tűzesetben érintett hallgatóknak, hogy szükség esetén meleg ruhát és vonat-, illetve buszjegyet tudjanak venni
Azonnal megmozdultak
Az éjszakát a kollégium lakói – a többi közt – az önkormányzat és a közterület-felügyelet által megnyitott termekben, közeli egyházi intézményekben, református gyülekezetekben és befogadó magánszemélyeknél töltötték, a hosszú távú elszállásolásukban pedig szintén sokan felajánlották segítségüket, többek között református intézmények, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa és magánszemélyek is.
Az ország minden pontjáról és határon túlról is folyamatosan érkeznek az adományok. A Károli Gáspár Református Egyetem számlaszámára fél nap leforgása alatt 5 millió forintot utaltak a segíteni vágyó emberek. A magánszemélyek többsége 10 ezer forintot utalt, de volt olyan is, aki 300 ezer forintot küldött a diákok megsegítésére. Intézmények is segítettek. A számlára utalt összeget a diákok kapják meg.
A támogatásokat az alábbi csatornákon lehet célba juttatni:
• Pénzadományaikat a Károli Gáspár Református Egyetem OTP Banknál vezetett 11705008-20492223-as bankszámlaszámára utalják. Kérjük, a közlemény rovatban tüntessék fel, hogy „tűzeset".
• Czeglédi Edina, a Károli Egyetem rektori hivatalának munkatársa koordinálja a rövid- és hosszútávú a szállásfelajánlásokat, hiszen összesen 158 hallgató szállásáról kell gondoskodni. Elérhetősége: czegledi.edina@kre.hu
• Kérjük, hogy a tárgyi adományokat a Magyar Református Szeretetszolgálathoz juttassák el. Laptop- és telefonfelajánlást a Magyar Református Szeretetszolgálat vár. Koordinátor: Simon Annamária, a szeretetszolgálat munkatársa. Telefon: +36307380025. e-mail: simon.annamaria@jobbadni.hu. Több ruhaadományra már nincs szükség.
Számos református közösség is összefogott és azonnali segítséget – pénzt, ruhákat, szállást – kínált a diákoknak. A Magyarországi Református Nőszövetség 500 ezer forintot utalt át gyorssegélyként és további adakozásra buzdítja tagjait. Az egyik református újságíró, aki korábban a kollégiumban lakott, és felesége teljes havi fizetésüket ajánlották fel a diákok megsegítésére. A Decathlon Áruház vásárlási utalványt kínált, hogy a diákok feltölthessék ruhatárukat.
Számos felajánlás érkezett
A Református Egyházak Világközössége is imádságra, valamint adakozásra buzdít, a 110 milliós tagságú szervezet honlapján is megosztotta felhívásunkat. Az Erdélyi Református Egyházkerület és a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház gyűjtést indított, a Borsod-Gömöri Reormátus Egyházmegye pedig „rendkívüli" legációval segít: a budapesti teológushallgatóknak szolgálati lehetőséget biztosít gyülekezetei böjti úrvacsorai alkalmain.
A történtek miatt együttérzését fejezte ki és felajánlotta segítségét – mások mellett – a Dunántúli Református Egyházkerület, a Kárpátaljai Református Egyházkerület, a Magyarországi Baptista Egyház és a Hetednapi Adventista Egyház. Pénteken reggel Orbán Viktor miniszterelnök is ellátogatott a leégett Ráday Kollégiumba és támogatásáról biztosította Bogárdi Szabó István dunamelléki püspököt.
A Dunamelléki Református Egyházkerület vezetősége, a Károli Gáspár Református Egyetem vezetősége, valamint a diákok ezúton is hálásan köszönik minden jószándékú ember segítségét.
Mentik a levéltári anyagokat
A Dunamelléki Református Egyházkerület tulajdonában lévő épületkomplexumban nemcsak a Ráday Kollégium található, hanem a püspöki hivatal, a Bibliamúzeum, a Ráday Gyűjtemény és a Ráday Levéltár számos muzeális értékkel. A Ráday 28. szám alatti épületben nincs áram, víz, fűtés, internet, így a tűz által nem érintett helyiségeket még napokig nem lehet használni.
Pénteken a levéltár anyagát próbálták menteni a munkatársak a Magyar Református Szeretetszolgálattal közösen. A levéltári anyagokkal teli pincékből folyamatosan szivattyúzták a vizet. Szombaton déltől 10 fős csoportokban ismét felmehetnek a diákok a szobáikba, immár hosszabb időre. A veszélyes területre a Szeretetszolgálat munkatársai kísérik fel őket.
Kerek évfordulót ünnepel a Károli-egyetem jogi kara
„Küldetési nyilatkozat ez a név, hiszen ennek az egyetemnek küldetése van”– hangzott el a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának (KRE-ÁJK) húszéves fennállása alkalmából rendezett ünnepi konferencián december 4-én az Országgyűlés felsőházi termében.
A Keresztény Jogi Műhely rovatában a reformatus.hu beszámolóját olvashatják.
A Pest Megyei Civil Információs Centrum partnereként hirdetjük a következő pátyi rendezvényt:
Alapítványunk, mint keresztény szervezet felelősséget érez az élet minden területén való misszióért. Ez alól a még oly perifériálisnak is tekintett részek sem maradhatnak ki, mint a jog. Ennek a küldetésnek megfelelve hozta létre az alapítvány nem önálló jogi személyként a Keresztény Jogi Műhelyt.
Célunk kettős. Egyrészt otthont szeretnénk adni azon keresztény jogászoknak, akik számára hitük nem kizárólagosan a templomban gyakorolt magatartás, hanem akár munkahelyükön, szakmai tevékenységükben is kiállnak mellette. Másrészt szeretnénk olyan műhelyként együtt dolgozni, ahol a keresztény értékek megbecsülésével, a Mindenható kijelentett igazságának megfelelő megoldások születnek.
Ennek a kettős küldetésnek kívánva megfelelni, szeretettel várjuk sorainkba azokat a jogászokat,egyházjogászokat, akik aktív szolgálatra vállalkoznak a Műhely keretei között.
Honlapunkon egy korábbi írás már foglalkozott azzal az újdonsággal, hogy a svéd lutheránus egyház semlegesítette Jézus Krisztust, vagyis ettől kezdve Jézust nem férfiként, hanem semleges nemmel kell megszólítani, illetve nevezni. A Magyar Nemzetben Wekerle Szabolcs most ehhez ad némi további információt.
Ebből kiderül, hogy a svédek ugyan elismerik, hogy a történelmi Jézus férfi volt, de – ahogy Mikael Mogren, Vasteras püspöke nyilatkozta – ez csupán az egykori uralkodók leleménye, amivel a férfi nő fölötti hatalmát kívánták legitimálni. Mindennek az új irányvonalnak a célja, hogy vonzóbbá tegyék a templomokat a transzvesztiták és a transzszexuálisok számára. A cikk rámutat, hogy a svéd evangélikus egyházhoz tartozóknak csupán a 15 %-a hisz Jézus Krisztusban.
Mindebből azért, minden fanyalgásunk mellett, leszűrhetünk néhány fontos következtetést.
Az első, hogy megnyugodhatunk a felől, hogy legalább a történelmi Jézus férfi mivolta felől nincs kétség a svédeknél. Ennek fényében azonban nehezen értelmezhető a püspök gondolata, hogy ez a férfi identitás csupán uralkodói lelemény, vagyis hamisítvány. Nehezen rakom össze az összefüggésnek az értelmes feloldását, de rájöttem, hogy azért, mert maradi kőkobakommal úgy gondolom, hogy egy férfinak férfi identitása van. Svédországban, úgy tűnik, hogy ezt már a teológia szintjén is meghaladták, és egyértelmű, hogy Jézus bár férfinak született, mégis bizonytalan, esetleg női identitású volt, és csak későbbi korok hasonlóan betonfejű urai kiáltották ki férfiasnak. Ebben természetesen benne van az a közszájon forgó konteó is, miszerint az Evangéliumok origójában valójában Mária helyezkedik el, csak az utókor bontotta le nagyságát, és helyezte el egy patriarchális világban, másodrendűként. Ezzel a megközelítéssel egyetlen baj van, azon kívül, hogy nem igaz. A Szentírás egyértelműen magasztos és központi képet vetít elénk Máriáról, aki sokkal jelentősebb volt a történetben, mint például József, a földi apa. A keresztyénséget 1500 évig meghatározó katolikus egyház sem éppen elnyomta Máriát, hanem közvetlen Jézus után tisztelte őt, mint Szűz Máriát. Nem, kedves svéd evangélikusok: Jézus férfi volt, férfi identitással, Mária pedig nő volt és anya, ennek minden következményével.
A második észrevétel arra vonatozik, hogy vajon miért is olyan fontos a különböző nemi identitású emberek bevonzása a templomba, anélkül, hogy ott az Evangélium tisztaságában megfürdetnék lelküket? Egy transzszexuális vagy transzvesztita ember kizárólag azért mehet be a templomba, hogy megvallja bűnét, felhagyjon vele és elfogadja Jézus bűnbocsátó kegyelmét. Ha valaki ettől eltérőt hirdet neki, akkor igaz rá is Jézus mondata: „Ti nem mentetek be az ajtón, és aki be akart menni, azt sem engedtétek be.” Félek, hogy a svéd egyház nem megfelelő hely ezen emberek számára, hogy megismerjék az örök életre vezető utat.
Már csak azért sem, mert maguk sem hiszik, amit hirdetnek. 15 %? Még, ha feltételezzük is, hogy ebben az adatban azok is benne vannak, akik csak névleg tartoznak az egyházhoz, akkor is elszomorító adat. Ennek tükrében azt kell mondanunk, hogy talán mégis jó, ha a bizonytalan nemi identitású emberek bemennek a templomba. Ahogyan Jézus a bűnösöket hívta, és azok megtértek hozzá, talán nekik is nagyobb erre az esélyük, mint a maguk kényelmébe poshadt svéd farizeusoknak.
-BZ-
Egyházi alapítványok az egyházközség munkájában
Az Egyházi Alapítványok Konferenciája utat kíván mutatni, hogyan is helyezthető el egy egyházi alapítvány a helyi egyházi közösség életében munkájában. Ezzel összefüggésben reagál egy az elmúlt időben napirendre került súlyos probléma, a lelkipásztorok kiégésének esetére is.
A tanulmány az EAK rovatban olvasható.
Egyházi alapítványok sajátosságai és lehetőségei
Fenti címmel jelent meg és olvasható dr. Badacsonyi Zoltán tanulmánya az EAK rovatban. Jó olvasást, jó fejlődést!
Egy közlemény margójára
Svédország evangélikus egyháza azt ajánlja lelkészei számára, hogy az eddig használt Úr, Uram és Atya szavak helyett gendersemleges megnevezést használjon a Teremtőre. Érvelésük szerint minthogy Isten az emberek felett áll, ezért nemileg meghatározott megnevezése nem helytálló. Eddig a hír.
Két megállapítás:
A svédek és a svéd „keresztyének” eddig is több olyan „előremutató" kezdeményezést jegyeztek, amely megosztotta a hívek seregét. De eddig sem ők, sem más progresszív egyház nem vetemedett a Biblia szavának és tanításának átírására, Isten személyének emberi meghatározására. Most ezen is túl vagyunk. Talán ideje lenni kimondani végre, hogy Isten népének nem előremutató kezdeményezéseket kellene tennie, hanem felfelé mutató kezdeményezéseket, az Úr örömüzenetének hirdetésével, a látható jelek kiszolgáltatásával kellene foglalkoznia, míg várja vissza az Egyház Fejét. Addig is pedig idézzék eszükbe, hogy azt a napot, és azt az órát senki sem tudja, csak az Atya, jó lenne hát buzgólkodni, hogy ne förtelmes emberi kezdeményezésekben találjon, hanem az általa rájuk bízott talentumok gondozása közepette.
Szép, ahogy a gender-lázban égő Svédország igyekszik teológiai köntösbe burkolni újítását, mert azt láthatóan még hiszik, hogy az egyháznak van némi köze a teológiához, a Theosz-hoz. De ne tévelyegjünk, valójában ugyanaz a folyamat zajlik a svéd lutheránusok között, mint az ország szekularizált 98 %-ban: a feminizmus, szélsőséges neoliberalizmus és szekularizmus nevében a társadalmi rend felforgatása. Csak az ördög tudja, milyen okkal!
Kérdések:
Meddig tűri még a svéd hívő keresztyén nép, hogy az általa demokratikus módon megválasztott vezetőik a Bibliával ellentétes rendet vezessenek be, fogadtassanak el, és gyakoroljanak?
Meddig tűrheti Isten a mi pogányságunkat, lázadásunkat, ostobaságunkat és velejéig megromlott voltunkat? Krisztus áldozata ennyi szennyet is elfed? Dicsőség Neked Isten!
Egy javaslat:
A gendersemlegesség jegyében jó szívvel javaslom, hogy a svéd evangélikus egyházat a továbbiakban ne nevezzük egyháznak, mert egyrészt az roppant kirekesztő, intoleráns, és az általános emberi jogokat mélyen sértő megnevezés, másrészt azért, mert láthatóan nem tartja magát Krisztus Egyházába tartozónak, így ne kényszerítsük egy akolba azokkal a maradi, Biblia-hű, Krisztuson kívül mást nem imádó keresztyénekkel, akiket oly igen megvet.
A Protestáns Akadémia - Páty 2017. őszi szemeszterének utolsó előadása. Előadónk: dr. Badacsonyi Zoltán, a Petrecz Sándor Alapítvány ügyvezetője.
Néma próféták
A reformáció kezdetének nagy ünnepén méltón és szépen ünnepelünk. Felidézzük a múlt időket, megemlékezünk a felismert igazságokról és talán, ha csekélyebb mértékben, levonjuk a jövőre vonatkozó következtetéseket is. Amit régóta vártunk reménykedő szívvel, hogy a reformáció és általában Isten Igéje téma lesz a közbeszédben, kis időre megvalósulhatott.
A középkorban, de főleg a reformáció korában az olyan kérdések, mint üdvösség, egyház, bűn és bűnhődés, fontos részét képezték a hétköznapok mondanivalójának, és ilyen módon az emberek napi gondolatainak. Az emlékév szervezői mindent megtettek annak érdekében, hogy modern korunk zsibongása közepette is megpendítsék ugyanezen kéréseket. Köszönet érte!
A kérdések felzengtek, de sajnos válaszok nélkül maradtunk. Hogyan is lehetne mai polkorrekt világunkban válaszolni arra a kérdésre, hogy Isten Igéje alapján mi a bűn? Esélytelen lenne bármely szentírási alátámasztás abban a hangzavarban, amely mindenféle jogok és devianciák harcos védői felől felhangzana. Gondoljunk csak Veres András püspöknek a templom falai között kifejtett, a lombikbébi programmal kapcsolatos véleményére. Nem értik, hogy az Ige örök mérlegén mérve a bűn mindig bűn marad, bármennyit is változik társadalmunk. A mai világ valamiért nem elégszik meg azzal, hogy devianciáit a világi jog védi, el akarja érni azt is, hogy erkölcsi ítélet se sújtsa őket. Sőt, ezt elérve ma már azt akarja, hogy a keresztyén megítélés is fogadja el, hiszen védi őket a törvény és a társadalmi elfogadás. Ki érti ezt? Hiszen ezek az emberek általában nem fogadják el Isten uralmát, így nyilvánvalóan a Biblia mérlegelése és megítélése is közömbös kellene, hogy legyen a számukra. Lássuk meg, elvárásaik ma már nem emberei logika szerint működnek, hanem annak a logikája szerint, aki minden emberi bűn mögött Ádám és Éva megkísértése óta leselkedik.
A reformáció ünnepe kapcsán előtérbe kerül még egy kérdés, amely minket, keresztyéneket hoz kínos helyzetbe. A sok és fontos kijelentés mellett kitűnik, hogy más alkalmakkor milyen keveset beszélünk a lényeges kérdésekről. Nehezen választjuk el a sürgőset a lényegestől, és emberi módon gondolkozva, mindig a sürgősben lépünk, feladva a lényeges hirdetésének primátusát. Mi, reformátusok mindig is párhuzamot vontunk a magyar és a zsidó nép között, magunkat gyakran a próféták utódainak tartva. Van is ennek realitása. Ha belegondolunk a vándorprédikátorok hűséges szolgálatába, vagy a gályarab prédikátorok igazsághoz való végsőkig való ragaszkodásába, valóban megjelenik a párhuzam az Isten üzenetét hűséggel közvetítő, és ezért általában sérelmet szenvedő prófétákkal. Mára azonban néma próféták lettünk, akiknek népe sem érti a szavát. Márpedig a prófétának lényege, hogy Isten üzenetét szólja. Ha néma marad legfeljebb hamis prófétának jó, talán annak sem. Kiveszett belőlünk a tűz, már a csontunkba rekesztett Ige sem éget bennünket. A próféták hallgatása az Ószövetségben mindig Isten ítélete volt az Ő népén. A mai hallgatás rajtunk való ítélet, mert halljuk az üzenetet, de nem nyitjuk szólásra a szánkat.
Mennyei Atyánk, adj a mai nemes ünnepen szavakat a szánkba, üzenetedet a szívünkbe, bátorságos tettrekészséget kezünkbe, lábunkba! Add a Te sóvárgó népednek szent Igéd szólását és hallását, hogy dicsőségedre teremjünk méltó gyümölcsöket!
Hitünk Fundamentumai – konferenciaösszefoglaló
Néhány nappal ezelőtt, október 25-én egy konferencia meghallgatására gyűltek össze sokan a pátyi református gyülekezeti házban. Hitünk Fundamentumai címmel protestáns teológusok, lelkészek fogalmazták meg gondolataikat a sola-elvekről.
Dr. Badacsonyi Zoltán, a szervező Petrecz Sándor Alapítvány ügyvezetője örömmel állapította meg, hogy mindhárom történelmi felekezet képviselői részt vesznek a konferencia hallgatóságának soraiban. Örömnek nevezte ezt, hiszen a sola-elvek nem a reformátorok találmányai voltak, hanem a Biblia felismert igazságai, és ilyen módon minden keresztyén közös öröksége. Reményét fejezte ki, hogy 500 év után végre tudjuk valóban tanúságtételként, eredeti jelentése szerint értelmezni a protestálást, ahogyan tették ezt őseink, amikor minden veszélyt, üldöztetést vállalva képviselték a felismert Igazságot.
Vizi István pátyi református lelkipásztor elsőként a Sola Scriptura elvet magyarázta a hallgatóknak. Szavai nyomán együtt adhattunk hálát azért, hogy napjainkban mindenki anyanyelvén, kézbevehetően olvashatja a Bibliát, nemcsak mások által értelmezetten. A leláncolt szentírások kora elmúlt, már csak a mi felelősségünk, hogy valóban megragadjuk-e az Igét, és mindannapi eledelünkké lesz-e. A Biblia teljes és minden szükséges megtalálható benne, vagyis nem lehet vele egyenrangúnak kikiáltott kiadványokhoz fordulni. Ami vele egyező, azt elfogadhatjuk, de végül is csak kiegészítő, míg a vele ellentétes írás nem Isten szava.
Dr. Birkás Antal evangélikus teológus, a Reformáció Emlékbizottság tagja és a KDNP Protestáns Műhelyének elnöke a Solus Christus-elvet saját személyes életével, bizonyságtételével világította meg. Egyedül Krisztus üdvözít, az Ő váltsága elegendő mindenre.
Dr. Lackner Pál a Sola Gratia-elvről szólva egy gúlához hasonlította a sola-elveket, amelyek hármas alapzaton nyugodva egy csúcs felé, Krisztusra mutatnak. Valóban, Benne lett egyértelmű a kegyelem, a hit és az Ige minden igazsága.
Dr. Kodácsy Tamás református lelkipásztor az Egyedül a hit-elvének magyarázatakor bőséges tudományos kitekintést is nyújtott, a görög alapoktól egészen Thomas Mann-ig. Ábrahámot, mint a hit példaképét vázolta a jelenlévőknek, és rávilágított, hogy míg a politeista vallások híveinek az a fontos, hogy valamelyik istennel jóban legyenek, addig mi keresztyének kizárólagosan az Egy Istennel kell, hogy „jóban legyünk”, ami pedig csak Krisztus váltságán át történhet. Ilyen értelemben valóban kizárólagosságot hirdet a keresztyénség, még hozzá Krisztus Jézus kizárólagosságát, hiszen „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak én általam” (János 14,6)
Ezen a konferencián ismét rácsodálkozhattunk arra, hogy milyen röviden össze lehet foglalni, mit hiszünk!
De nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy mindez mire kötelez bennünket.
Hálásak lehetünk, hogy abban a korban élünk, amikor megemlékezünk a reformáció 500. évfordulójáról. Jó ebből a gazdag örökségből meríteni!
De mi lesz 2018-ban? Visszatérünk halászhálóinkhoz és kihajózunk a Tibéris-tengerre, hogy halakat fogjunk? Vagy merünk emberhalásszá lenni, megélni új küldetésünket? Ahogyan a tanítványok sem térhettek vissza a kaptafához, bármennyire is szerettek volna, mi sem élhetünk tovább 2017 után, mintha mi sem történt volna. Az elmúlt 500 év kötelez bennünket arra, hogy az eke szarvát megragadva egyenest a cél felé fussunk, és ami a hátunk mögött van – ha nem is elfeledve – de előre tekintve új távlatokat keressünk.
A reformáció utáni 501. év fogja megmutatni, hogy mit ér 500 év öröksége. Ha táplálkozni tudunk belőle, ha hatni tud bennünk és általunk, ha krisztusibb életre vezet bennünket, akkor éltünk a lehetőséggel. Ha mindez nem valósul meg, akkor ez csak emberi ünneplés és csinadratta volt! Akkor 2018-ban megint neki kell veselkednünk, mert nem tudjuk, hogy kap-e még az emberiség újabb 500 évet a próbálkozásra.
Egyedül a Szentírásból megismert Jézus Krisztus áldozatában való hit, amely üdvözít. És ez a hit nem tőlünk van, hanem Isten kegyelméből. Mindezért pedig és mindenkor, mindenekfelett Egyedül Istené a Dicsőség!
A Protestáns Akadémia - Páty következő alkalmát hirdetjük, szeretettel várunk minden érdeklődőt!
Hitünk Fundamentumai - Soli Deo Gloria Konferenca című rendezvényünkről rövid összefoglaló olvasható a Konferencia rovatban.
Hitünk fundamentumai – Soli Deo Gloria Konferencia
Mitől vagyunk református keresztyének? Mi a mi identitásunk alapja? Ha ezekre keressük a választ egyértelműen azt kell felelnünk, hogy azok az elvek képezik reformátusságunk alapját, amelyek szerint Egyedül Krisztus, Egyedül a Szentírás, Egyedül a kegyelem, Egyedül a hit hitünk alapja, amelyekért és mindenért Soli Deo Glória, Egyedül Istené a dicsőség!
A fentiek szellemében rendezzük meg konferenciánkat, amelyet a Nemzeti Együttműködési Alap pályázatán elnyert támogatás tett lehetővé.
A konferencia keretében elhangzó kiselőadások értelmezik a résztvevők számára ezen elvek lényegét, és kifejezetten szólnak arról, hogy mindezeknek a teológiai lényegen túl milyen, a mindennapi életünkre ható lényege van.
Civil partnerségi nap Pátyon
A pénz a legkevesebb – szól a mondás, és ha valakik, akkor a civil szervezetek ennek hatványozottan is tudatában vannak. A forrásteremtés alapvető feladata mindazoknak, akik olyan célokat szeretnének elérni, ahol nélkülözhetetlen anyagi javak felhasználása. Ehhez kívánt alapítványunk – a Pest megyei Civil Információs Centrum partnereként – segítséget adni pátyi és környékbeli települések civiljeinek.
A partnerségi napot 2017. szeptember 28-án rendeztük meg. Az alkalmon több mint egy tucat civil képviselő jelent meg, hogy a forrásteremtés titkaiba bepillanthasson. Az első előadás során dr. Badacsonyi Zoltán, alapítványunk ügyvezetője beszélt az általános pályázati ismeretekről. Ismertette a pályázati eljárás különböző fázisait, a rejtett buktatókat és felhívta a figyelmet azokra az apróságokra is, amelyeken sok múlhat. A témával kapcsolatban sok kérdés hangzott el, ami egyértelműen jelezte, hogy a kisebb civil szervezetek nagy kedvvel pályáznának, amennyiben a kiírásokat jobban értenék, és az adminisztratív terhek kisebbek lennének.
Második előadásként Miha Tamás, a Human Dialog és a Magyar Fundraising Akadémia szakmai vezetője mutatta be az adománygyűjtés szakmai fortélyait. A résztvevők megismerkedhettek a trendekkel, a bíztató adatokkal is. Gyakorlati tanácsokat is kaphattak adománygyűjtési technikákról, amelyeket akár kisebb szervezetek is sikerrel alkalmazhatnak.
Köszönjük a résztvevők érdeklődését, aktivitását, amely bennünket is mindig szorgalmasabb munkára sarkall! Remélem, hogy még sokszor találkozunk civil partnerként!
A Protestáns Akadémia 2017. évi őszi szemeszterének második előadása. Jöjjenek, gyertek!
Ref. u. 501. évben...
A Krisztus utáni 1517. évben Wittenbergben, ott a vártemplom kapujának közelében elindult a reformáció, Luther Márton kezében felcsattant a kalapács és a hitújítás tételei nyilvánosak lettek. Ma, a 2017. évben ünnepeljük ennek 500. évfordulóját. Ebben az évben mindenfelé emlékeznek és ünnepelnek, rendezvényeken és más programok keretében idézik fel a történteket. Emlékezés ez, a régi jó felelevenítése. Annak a kornak a pillanataira emlékezünk, amikor még gondolkodtak az emberek a Biblia által felvetett kérdéseken. Mert a Biblia és általa Isten kérdez is. Amikor állít vagy kijelent, akkor ebben a kérdés feszül: Így van ez az életedben? Hogyan áll ez a kérdés most abban a társadalomban, egyházban, amelyben élsz? Luther ezekre a kínzó kérdésekre kereste és találta meg, ha részben is, a válaszokat. A kérdések és a válaszok pedig elterjedtek egész Európában. Volt, ahol a köztereken kiáltották és volt, ahol az inkvizíció réme elől bújva suttogták, de a kérdés kiröppent és a válaszok utáni vágy mindenkit emésztett. Ezek a válaszok emberek, generációk és nemzetek sorsát változtatták meg. Gazdasági, társadalmi, politikai és jogi folyamatokat indítottak el, amelyek hatásai ma már mindennapi életünk részei. Kapitalizmus, demokrácia, esélyegyenlőség – megannyi drámai változás. Solus Christus, sola fide, sola scriptura, sola gratia – átformált, felszabaduló és újjászülető életek sokasága fakadt ezekből az igazságokból, amelyek felismeréséért Egyedül Istené a Dicsőség.
Még néhány hónap és átlépünk a Kr. u. 2018-ba, vagy mondhatjuk a ref. u. 501. évbe. Ismét kínzó kérdések özöne: Mit viszünk magunkkal? Mi lesz, ami megkapaszkodik az életünkben, és mi lesz a sallang? A megkoszorúzott emléktáblák fonnyadó koszorúin kívül, mit őrzünk meg a reformáció tanításából, és mit annak 500. évi megünnepléséből?
2017. a fesztivál éve, 2018. a megpróbált hité. Az Ige éltető Lelke átszűrve Luther és Kálvin emberfeletti bölcsességén a mi örökségünk. Nem az 500. év ünnepi hangjai, hanem az 501. év lecsendesedő, imára kulcsolt kezekből szőtt új kezdete lesz Isten dicsősége! Ha 2018-ban tudunk majd bocsánatot kérni és megbocsátani – nem ezt vagy amazt, Mindent – akkor volt értelme az ünneplésnek. Ha majd 2018-ban tudunk az utcákon és tereken - vagy éppen igazgatói székből és bizonytalan egzisztenciából is – kiáltani az Úrhoz és Róla, akkor volt értelme emlékezni. Ha majd derűsen tudunk a szeme közé nézni az ördögnek, aki ma oly sok álnéven él közöttünk és bennünk, akkor volt értelme egy évet tölteni a reformációval.
Ha nem, akkor nem!
Badacsonyi Zoltán
Protestáns Akadémia – Gazdaság és jövőkép
A Protestáns Akadémia a Petrecz Sándor Alapítványnak a Reformáció 500. évfordulójának emlékére útjára indított rendezvénysorozata. A 2017. évi őszi szemeszterben a reformációból fakadó örökségünket és a protestáns egyházak jelenlegi és jövőbeni helyzetét igyekszünk körüljárni. A Protestáns Akadémiát a Reformáció Emlékbizottság támogatásával rendezzük meg.
Az első előadásról beszámoló olvasható a Protestáns Akadémia rovatban....
A Protestáns Akadémia - Páty 2017. őszi féléve kezdetét veszi szeptember 20-án. Mindenki, aki az Akadémia összes, vagyis négy előadásán részt vesz az ezt igazoló oklevél mellé egy kis ajándékot is kap részvétele emlékére! Jöjjünk és hívogassunk másokat is, legyünk sokan a Reformáció 500. évfordulójának évében!
A Pest Megyei Civil Információs Centrum partnereként hirdetjük a következő pátyi rendezvényt:
Újabb konferenciára várjuk az egyházi alapítványokat, ezúttal Budapesten!
Köszönjük mindazoknak, akik részt vettek az Egyházi Alapítványok II. Regionális Konferenciáján Sopronban!
Rövid beszámoló olvasható az EAK rovatban.
Elkészült a meghívó, várjuk a jelentkezéseket!
Egyházi alapítványok konferenciája Sopronban
Gőzerővel szervezzük az Egyházi Alapítványok II. Regionális Konferenciáját, amelyet Sopronban rendezünk meg. Terveink szerint erre június 9-én kerül sor az evangélikus gimnázium dísztermében. Hamarosan kezdődik a meghívók kézbesítése elektronikusan, és levélben is. Ha érintett vagy, vagyis Sopron környékén lévő egyházi alapítványban veszel részt, feltétlenül gyere el, mert olyan képességekkel és ismeretekkel gazdagodhatsz, amelyekkel aztán Te gazdagíthatod a szervezetet!
Az eseményig folyamatosan teszünk közé információkat, részleteket, térj vissza később az oldalra!
Hitünk fundamentumai – Soli Deo Gloria Konferencia
Mitől vagyunk református keresztyének? Mi a mi identitásunk alapja? Ha ezekre keressük a választ egyértelműen azt kell felelnünk, hogy azok az elvek képezik reformátusságunk alapját, amelyek szerint Egyedül Krisztus, Egyedül a Szentírás, Egyedül a kegyelem, Egyedül a hit hitünk alapja, amelyekért és mindenért Soli Deo Glória, Egyedül Istené a dicsőség!
A fentiek szellemében rendezzük meg konferenciánkat, amelyet a Nemzeti Együttműködési Alap pályázatán elnyert támogatás tett lehetővé.
A konferencia keretében elhangzó kiselőadások értelmezik a résztvevők számára ezen elvek lényegét, és kifejezetten szólnak arról, hogy mindezeknek a teológiai lényegen túl milyen, a mindennapi életünkre ható lényege van.
Protestáns Akadémia Pátyon
Alapítványunk a Reformáció Emlékbizottság pályázati támogatásának köszönhetően 2017. őszén megrendezheti a pátyi Protestáns Akadémiát. A reformáció 500. évfordulójának évében az akadémia 4 hónapos őszi szemeszterének keretében szeretnénk áttekinteni azokat a trendeket és folyamatokat, amelyek ma jellemzik a református és általában a protestáns egyházakat külföldön és Magyarországon egyaránt. Az akadémia első előadása szeptemberben várható, de addig még sok feladat vár ránk a szervezés terén.
Petrecz Sándor Emlékplakett
Első előadóként Földváryné dr. Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke szólt a református egyház helyzetéről a vészterhes időkben. Előadásában kirajzolódott az ív, amelynek első lépése talán az elsősorban paraszti bázisú reformátusságot súlyosan érintő földkérdés hosszú ideje óhajtott, de 1945-ben kifejezetten rosszul végrehajtott tette volt. Míg a katolikus egyház egyértelműen a rendszer ellenségének lett kikiáltva, és vezetői ellen folyamatosak voltak a támadások, perek, és jogtalan eljárások, addig a református egyház számára egyfajta kollaboráns szerepet szánt az új hatalom. Nem támadták nyíltan, hanem biztosították azt, hogy olyan vezetőket válasszanak, akik az egyházon belül vállalták elvégezni a piszkos munkát. Számtalan lelkész, presbiter, református egyesületi vezető esett áldozatul ennek a szalámitaktikának, és lettek kitelepítettek, pályájukról letaszítottak, megvetettek. Az előadó több személyes történetet is felidézett, amelyek mind arról tanúskodtak, hogyan törtek derékba hitvalló református emberi életek, de egyszersmind bemutatva emberi nagyságukat, kiálló, keresztyén és magyar hitüket.
Kovács Gergely, a Mindszenty Alapítvány képviselője a hercegprímás alakjáról és történelmi szerepéről beszélt. Bemutatta emberi oldalát, a néha túlzó, de sohasem nagyságban pózoló zászlósurat, aki soha nem alkudott meg a regnáló hatalommal. Mindvégig végezte azt a feladatot, amely a számára a katolikus egyház vezetőjeként adatott, emigrációjában is pásztora volt nyájának, Magyarország kommunista kormányzatával szemben pedig képviselte az ezeréves államiságot.
Böszörményi-Nagy Gergely ezzel egyetértve hozzátette: „Sokan azt gondolták – különösen a magukat progresszívnek gondoló véleményformálók – hogy a technológia meg fogja változtatni a politikát. Pedig valójában a politika változtatta meg a technológiát.” Mint mondta, a technológia sosem tudja pótolni a személyes karizmát és az erős mondásokat, és ugyanez igaz a misszióra is: „Ha valaki hisz abban, amit mond és átéli, nézőként én is át tudom. Erre való a közösségi média. Ha megvan az üzenetünk és a hangunk, akkor azt fel tudja erősíteni. Ha nincs, akkor nem fogja. Ha megvan, de nem használjuk, akkor nem fogják hallani.”
Arra a kérdésre, hogy megpróbálják-e szembefordítani a keresztyénséget önmagával, és ha igen, hogy lehet ez ellen védekezni, Szűcs Ferenc kifejtette: „a meggyöngült identitású európai keresztyénség jelenleg egy erős önképpel rendelkező ideológiarendszerrel találkozik. A szekularizáció és a keresztyénség helyzete eddig nem volt húsbavágó, hamarosan azonban létkérdés lesz.” Megoldásként a professzor az iskolák megerősítését, szellemi műhellyé fejlesztését javasolta. Mint elmondta: „Ha nem juttatjuk el gyermekeinket az értelem nagykorúságáig, ha nem segítjük az identitásuk kialakulását, megerősödését, mindössze szélmalomharcot vívhatunk majd a jövőben. Egy közösség ugyanis akkor él, ha vannak, akik éltetik. Ezen a területen még akad teendő.”
„A politikusok arra kaptak elhívást, hogy velünk, polgárokkal megbeszéljék és értünk véghezvigyék azokat a programokat, változtatásokat, melyek elengedhetetlenek a közös életünkhöz” – summázta a kerekasztal-beszélgetés kezdetén Bogárdi Szabó István püspök, miért is fontos a párbeszéd a politikai és az egyházi élet képviselői között. Enélkül ugyanis nem történne más, mint egymás kölcsönös kizárása – az egyházból a közéleté, a közéletből pedig az egyházé. „Nem óhajtom kirekeszteni magam önmagam életéből. Ennek az országnak az állampolgára vagyok, érdekel, hogy az életem, a gyülekezeti tagjaim élete, a testvérem, barátom vagy akár ellenfelem élete milyen irányba megy” – hangsúlyozta a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke.
Bogárdi Szabó István emlékeztetett: Európa történelméből is látszik, hogy a politika folyamatosan változik, de „addig jó az egyháznak, ameddig az egyháztagság nincs zubbonyba öltöztetve, nincs a zubbonya hajtókáján árpádsáv és nem kötelező kart lengetni”. „Addig jó az anyaszentegyháznak, ameddig a mulandóságok világában, amilyen a politika is, lehet és szabadnak és sokfélének lenni. Nem drukkolok annak, hogy a teljes politikai spektrum legyen lefedve és minden gyülekezetben legyen minden pártnak aktivistája, de az a sugallat, hogy az egyház ne vállaljon közéleti felelősséget, a legborzasztóbb homogenitás” – figyelmeztetett a dunamelléki püspök.
A házelnök annyival egészítette ki az elhangzottakat, hogy becslések alapján a rendszeresen templomba járó egyháztagok közel harmada baloldali pártokra szavaz, ami „erkölcsi megítélés nélkül mondva is totális képtelenség”. „Egy magát keresztyénnek mondó ember, aki biztos a hitében, nem maradhat távol tüntetőleg a választásoktól, mert minden választásunk a következő négy – vagy akár negyven – évre szólhat. Mindig van választás, akkor is, ha látszólag nincs” – nyomatékosította a házelnök, majd azt is hangsúlyozta, keresztyénekként ellentmondás olyan pártokra szavazni, melyek programjaikban az életet tagadják.
Nehezebb a helyzet, amikor úgy tűnik, az államhatalom aszerint osztja a támogatásokat, mennyire ért egyet vele egy-egy egyház. A házelnök ebben a kérdésben ott látja a problémát, hogy az egyházak vezetősége és a politika nem találták még meg a normális együttműködés kereteit – ami utoljára talán a két világháború között volt meg, „amikor az egyházak még egyértelmű igazodási pontot jelentettek”. Kövér László arra hívta a közéleti és egyházi párbeszéd szereplőit, hogy tanuljanak meg együttműködve, a saját szerepüket kialakítva együtt élni: a politika ne avatkozzon bele az egyház belső életébe, az egyházak pedig segítsék azon célok megvalósulását, melyeket magukénak vallanak – és úgy fogalmazzák meg a kritikát, hogy az ne ártson. Ilyen módon ne minősítsenek nevesítve politikusokat, mert kívülről nézve nem mindig látszik a teljes út, ami egy döntéshez vezetett – kérte. „Viszont az egyházak addig sem mennek el, ami szerintem hasznos lenne. Valamikor ez még működött, a bevándorlás kérdésében kibontakozott vita például kifejezetten hasznos volt, beleértve a mi politikánkkal ellentétes vélemény megfogalmazását is – idézte fel Kövér László. – Az a vita segített értelmezni a keresztyén tanítást, a szolidaritás fogalmát és a felebaráti kötelezettséget.”
Trócsányi László számára a keresztyéndemokrácia egyén és közösség viszonyában határozható meg: „A történelmünket, amit közösen éltünk meg, adjuk apáról fiúra, ez a közösségünk, ez tart össze. De meg kell kérdeznünk, miért élünk együtt? Mit jelent nekem a nemzet?” Mint mondta, beleszületünk egy közösségbe, ami összetart minket, és a nemzet valódi közösség, nem pedig egy agonizáló társadalom, ahol mindent szabad, hanem olyan, ahol az egyén kibontakozhat. „Ez a viszony a legfontosabb, a nemzetnek van teste és lelke – a föld és az identitás” – tette hozzá a képviselő.
A házelnök ezzel kapcsolatban a svájci demokrácia iránti tiszteletét említette, emlékeztetve a hallgatóságot arra is, hogy azt unikális földrajzi helyzet és több mint hatszáz év béke alakította. „Nekünk nem a demokrácia építéséről szóltak az elmúlt évszázadaink, hanem a megmaradásról” – figyelmeztetett, ahogy arra is, hogy éppúgy demokráciának nevezzük az amerikai és a brit rendszert, miközben azok mégis mások – így hozta a történelem.
„A szent, tökéletes, áldott Isten lehajolt hozzánk, megáldott bennünket egyszülött fiában, hogy mi is áldássá legyünk hazánkban, egyházunkban, hogy építsünk és ne romboljunk, hogy őrizzünk és ne szipolyozzunk” – foglalta össze Steinbach József a keresztyéndemokrácia lényegét a 127. zsoltár alapján a ‘szárszói konferenciaközpontba érkezőknek. Mint mondta, ha nélkülözzük az Isten áldását, hiábavaló minden erőlködésünk: nélküle semmit sem cselekedhetünk.
Keresztyénként szabadságban élünk – hangsúlyozta az egyházi vezető –, mert Jézus Krisztus megszabadított bennünket, az a küldetésünk, hogy Isten áldásai legyünk. De mit is jelent ez a gyakorlatban? Steinbach József szerint elsősorban felelős szolgálatot Istenért és mások javára, hűséges sáfárkodást a magunk helyén, ahová Isten állított bennünket, a ránk bízott kincsek továbbadását a következő generációnak. „Isten népe a felelős szolgálatban Isten által kézbe vett nép. Legyünk ilyenek!” – kívánta.
Bogárdi Szabó István megosztotta: míg a kommunizmus idején az volt a „bűne”, hogy keresztyén, manapság azt vetik a szemére, hogy „nem jó” keresztyén. A nyílt keresztyénüldözésnél sokkal veszélyesebbnek tartja azt a tendenciát, hogy a keresztyénség hozzáidomul az aktuális politikai, filozófiai és gazdasági alakzataihoz és ezt kezdik ünnepelni mint autentikus keresztyénséget. A püspök azt hangsúlyozta: a szabadság nem kezdet, hanem következmény. „Újjászületés nélkül nincs szabadság. Az ember nem született szabadnak, meg kell szabadítani” – utalt vissza a nyitó áhítatra.
„A humanizmusban az ember állt mindenek középpontjában, a szélsőséges kapitalizmusban már a fogyasztó ember, majd a genderizmus és vadhajtásai idején az önmagát megvalósító és a társadalmi közmegegyezésen alapuló morális értékeket átlépő ember áll ott, hogy aztán átadja a helyét az ember nélküli világról álmodó eszmének, a szélsőséges zöld gondolatoknak vagy a transzhumanizmusnak” – vázolta Gér András az istenhitet, a tradicionális társadalmi berendezkedést, a polgári értékeket és az embernek a teremtett világban elfoglalt helyét dekonstruáló folyamatot.
Szárszó öröksége ezzel szemben a református értelmiség párbeszéde, amely nem pusztán elemzője, de alakítója is a hazai közéletnek. Ezért a szervezők arra keresik a választ, összeegyeztethetőek-e a modern világgal a demokratikus és keresztyén értékek, mitől lesz egy közéleti, politikai törekvés keresztyénné, mit tehet egy keresztyén, demokrata politikus, hogy az általa fontosnak tartott értékek továbbra is a közélet részét képezzék, merre haladjon tovább az ország, hogy tíz év múlva is az evangéliumi üzenet legyen a legfontosabb?
A találkozó napjai ebben az évben is közös áhítattal kezdődnek, utána viszont az eddig megszokottól eltérően alakul majd a program: egy-egy plenáris alkalom után több különböző, de egy időben zajló kerekasztal-beszélgetés közül választhatnak majd a résztvevők. Terítéken lesz egyebek mellett az értelmiség szerepe, a művészek közéleti felelőssége, a külhoni magyar egyházak kihívásai, a média és a keresztyén értékrend kapcsolata, valamint a szociális gondoskodás fontossága az egyházban.
A szervező Református Közéleti és Kulturális Alapítvány munkatársai örülnének, ha idén is megmaradna a nagymúltú szárszói konferenciák pezsgő, vitázó szelleme, melynek célja egyházunk és nemzetünk helyzetének előmozdítása. 
Az Ökogyülekezeti Műhely többek között azon dolgozik, hogy visszahozza azt a régi, protestáns szellemiséggel is összhangban álló felfogást, hogy annyit használj, amennyire valóban szükséged van. Erre tanít szép magyar közmondásunk is: „Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér.” Amellett, hogy a műhely számos konferenciát szervez a teremtésvédelemmel kapcsolatban, gyakorlati tapasztalatok átadásával és valódi megoldásokkal igyekszik segíteni a zöldülni vágyó gyülekezeteknek, közösségeknek.
A fenti cím a Növényi Diverzitás Központ és a történelmi egyházak közös génmegőrző programját takarja, amelyhez bármely egyházi intézmény, gyülekezet csatlakozhat, ha van legalább ötszáz négyzetméternyi szabad földterülete. A torbágyi gyülekezet nemrég vásárolta meg a parókia szomszédságában álló telket, részben azért, hogy részt vehessenek a biodiverzitást segítő, már nyolc éve futó kezdeményezésben.
„A szentírás belső bizonyságtételének mindent elsöprő üzenete tör fel ezekből a mondatokból. Zakariás Messiás-víziója még csak utalás, de a Messiás Jézus fellépése már hús-vér tapasztalat” – Fekete Károly tiszántúli püspök az egységnap vezérigéje, a Zakariás próféta könyve 8. fejezetének 23. verse, valamint a Márk evangéliuma 1. fejezete 36-38. versei alapján hirdette az igét május 18-án.
Isten hűséges, mellette kitartó, akaratát szem előtt tartó népre vágyott, de csalódnia kellett - mondta a püspök, aki bemutatta, hogy milyen útra lépett az általa kiválasztott nép: „Felszínesen és semmitmondóan szövegeltek, emlegették az igéket, de nem bíztak benne mindhalálig. Volt fülük, de nem értettek. Néha nosztalgiáztak Istenről, de elfelejtettek vele beszélgetni.” Isten azonban nem mondott le az ő nagy álmáról, és Zakariás prófétát már szinte reménytelen helyzetben hívta el, hogy vázolja fel Isten vágyálmát a boldog jövendőről.
Amikor Isten belenyúl az emberek viszonyába és a személyek élettörténetébe, az mindig emlékezetes. „Helyreáll és kiigazodik valami, amit az ember összegubancolt és konfliktussorozattá bonyolított. Ilyenkor Isten a rendező erő. Ez az a történelmi tapasztalat, amely Zakariást a reménység prófétájává emeli. Ahol és amikor egyedül Istené a dicsőség, ott feltámad az életösztön és az életkedv, és ezt mondják: hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten” – fogalmazott Fekete Károly. Hangsúlyozta, hogy Isten tekintélyének elismerése letöri az egymás feletti hatalmaskodás igyekezetét. Az egyedül dicsőséges Isten tükröt tart elénk, hogy viszonyítsunk és aztán annak megfelelően minősítsünk másokat.
A keresztyén ember feladata az, hogy Isten dicsőségének tanúja legyen. Ez a dicsőséglátás önmérsékletre késztet, de bátorságot is ad. „A minőségi életet élők áldott életpéldája a legvonzóbb az Úristenhez, amikor példát adunk, hogy mások is ráleljenek az áldást osztó Istenre. Kövessék útjukat azoknak, akik Istenhez közelebb vannak. Mert a megáldottság vonzereje páratlan” – hangsúlyozta a tiszántúli püspök. Mint mondta, egész keresztyén életünknek ez az áldáshordozás adja az értelmét, és ezt az üzenetet Isten Zakariáson keresztül osztotta meg.
„Jézus üzenetének célkeresztjébe az a szomorú tény kerül, hogy egyre több ember válik nézővé, olyan nézővé, aki nyilvánvaló helyzetek és állapotok láttán megmarad szívtelen elnézőjeként mindannak, ami a környezetünkben történik” – figyelmeztetett Fekete Károly, és hozzátette: „Jézus nem tudja elnézni a bajbajutottat és nem tetszik neki, hogy mi kívülállóként a lelátóról nézzük válságos világunkat. Ő hallótávolságba hív bennünket, behív a történések sűrűjébe, ahol az ő igéje működik, hogy halljuk meg végre az Isten szavát, mert a hit hallásból van. Az egyház küldetésének lényege, hogy megossza a világgal a meghallott evangéliumot, a megváltás csodálatos örömhírét.”
Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök úrvacsorai tanításában hangsúlyozta: „hogy kik voltunk tíz éve és kik vagyunk most, és hogy milyeneknek is kellene lennünk, azt abból a szóból kezdhetjük megérteni, amit az apostol így mond a szereztetési igében: ezt cselekedjétek”. Ennek az elkötelező parancsnak kérdés formája is van. „Pünkösd napján azt kérdezik Péter apostol igehirdetését hallva a jeruzsálemi zarándokok: mit cselekedjünk, atyámfiai? Akkor Péter ezt feleli: térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindannyian a Jézus Krisztus nevében, a bűnök bocsánatára” – fogalmazott a püspök, majd hozzátette: „Vegyétek a kenyeret és osszátok meg a pohárt, és hirdessétek az Úr Jézus Krisztus halálát, míg eljövend. Az úrvacsora a tökéletes, bűntörlő áldozatra emlékeztet, és a boldog reményt hirdeti, mikor végképp elvétetik Isten és ember között minden elválasztó akadály.”
